Bár nem született jó csillagzat alatt - a legelső előzetes olyan visszatetszést váltott ki, hogy a rajongók nyomására a stúdió kénytelen volt a főhős kinézetét megváltoztatni -, a Sonic, a sündisznó (2020) nem lett katasztrófa, sőt, kellemes csalódás volt, mi is elvoltunk vele, bár azért messze alulmaradt egy másik félig élőszereplős videójáték feldolgozással, a Pokémon - Pikachu, a detektívvel szemben. Már csak a hatalmas bajszú hibbant tudóst, Dr. Ivo Robotnyikot alakító Jim Carrey miatt is bírtuk a filmet, aki nem rég jelentette be, hogy felhagy a színészettel. Művészkedik majd, fest és mindenféle kreatív dolgot csinál, de bűn lenne, ha ez lenne az utolsó filmje!

A folytatás, a Sonic, a sündisznó 2. (2022) ugyanis messze alulmúlja az első részt, és ha egészében nem is borzasztó, vannak teljesen vállalhatatlan epizódjai – igaz, azokban Carrey nem szerepel. De ne szaladjunk előre. Miközben a kék űrsündisznó, aki ugyebár a SEGA videójátékából ruccan át megint a mozivászonra, és aki még mindig csak egy éretlen tini, szuperhőst játszik, Robotnyik sikeresen megszökik arról a gombabolygóról, amelyre száműzték – ahol minden gomba, és ahol teljesen beállt, értik! Talán lehetett volna egy olyan helyre száműzni, ahonnan nem lehet megszökni, vagy el kellett volna venni tőle Sonic tüskéjét, amely kiapadhatatlan energiaforrás, de mindegy is. Robotnyik egy másik űrlény, Knuckles, egy hangyászsün segítségével tér vissza a földre. A zavaros háttérsztoriból kiderül, a hangyászsünök a baglyok ősi ellenfelei, és Sonicot egy bagoly nevelte fel, ez a Knuckles pedig egy smaragdot keres, amelynek ereje civilizációkat képes elpusztítani. Közben Sonic is kap egy segítőt a gyakorlatilag a semmiből érkező kétfarkú róka, Tails személyében, és megindul a hajsza a smaragdért, vagy akármiért, mert maga a kő nem számít, csak az, hogy legyen egy küldetés és egy csomó rohangálás.

A videójátékszerű akadálypályás történet önmagában nem gáz, hiszen a játék maga is egyszerű, mint a bot. Az a gáz, hogy nem vették elég komolyan ezt, hogy ebből egy filmnek kéne összeállnia, és nem voltak elég komolytalanok – értsd játékosak, kreatívak, miközben csinálták a filmet. Volt egy határidő, addigra összerakták, baromi nagy vonalakban egy sztori is kijött, miközben mindenki pont annyit csinált, beleértve a színészeket is, amennyit feltétlen muszáj volt. Az ilyesmiből szokott összejönni egy jó nagy beégés, és van is égés bőven.

A film közepe, amely egy, a történet szempontjából teljesen nélkülözhető hawaii esküvőt mutat, de kellett a töltelék, hogy kijöjjön a játékidő, olyan gagyira sikerült, hogy már én szégyelltem magam helyettük.

A fekete, molett és nagyon dühös menyasszony a jelenet központi alakja, és az egész olyan szánalmasan rossz, hogy még egy Adam Sandler filmből is jó eséllyel kivágták volna. Pedig ő aztán nem ad a látszatra és a minőségre!

Ritkán van, hogy dühös vagyok egy rossz filmre, legtöbbször csak bosszankodom rajtuk vagy megmosolygom őket.

A Sonic 2-re azért voltam dühös, mert buta és a nézőt is butának nézi,

mert lusta, és mert Jeff Fowler az film sikere után azt gondolta, nem kell magát megerőltetni, elég, ha színes és zajos, amit csinál, és ott van Jim Carrey, akit mindig szeretnek a népek. Nos, a nyitójelenetet leszámítva a gombabolygón, Carrey is csak végighaknizza a filmet – az első részben azért játszott is! –, és néha már kínos az a túlmozgásos semmi, amit csinál. A többiekre nem nagyon van mit mondani, a két új animációs karakter szinte mindenkit kiszorított az eredeti szereplőgárdából, így James Marsden, Tika Sumpter meg a többiek inkább jelzésértékként vannak a pályán. Hogy azért valamit dicsérjek is,

Speier Dávid szokás szerint telepakolta a magyar szinkront remek szóviccekkel, de más pozitívumot sajnos nem tudnék említeni,

ha akarnék sem.

Értékelés: 4/10