Ahogy a 2010-es évek végén divat volt két filmre bontani egy regényt, úgy most a prequelek, vagyis az előzménytörténetek korszakát éljük (gondoljunk csak a Sárkányok házára vagy a közelgő Wonka filmre). Az éhezők viadalának mindkettőből kijutott: az utolsó könyvet, A kiválasztottat két filmre szedték szét (2014-ben és 2015-ben), most pedig elkészült az előzményfilm, az Énekesmadarak és kígyók balladája, ami 64 évvel Katniss (Jennifer Lawrence) sztorija előtt játszódik, a 10. viadal idején. Ennek középpontjában viszont a Fecsegőposzáta nemezise, Coriolanus Snow története áll, akit a korábbi filmekben Donald Sutherland alakított.

A jó hír, hogy az előzménytörténet a részét képezi a regényeket jegyző Suzanne Collins univerzumának, tehát az ő azonos című könyvét adaptálták a vászonra (az Énekesmadarak és kígyók balladája itthon is megjelent az Agave kiadó gondozásában), ami meg is látszik rajta: bár jó pár utalás felfedezhető benne,

nem csak a nosztalgiára játszik rá, mi több, saját, egyedi történettel is büszkélkedhet.

Ez pedig magának Coriolanus Snow-nak a felemelkedése, ám bölcsen nem húzza odáig, hogy Panem elnöke legyen, addig viszi csak el, míg dzsentriből befolyásos férfivá válik. Okosan építi fel egy olyan diktátor jellemfejlődését, aki némi lelkiismeret-furdalás közepette ugyan, de bárkin átgázol, hogy elérje célját. Talán ez a film legérdekesebb része, ahogy megmutatja, hogy Snow gazdag családból származik ugyan, ám a háború után elszegényedtek, és mindent megtesz, hogy visszaszerezze társadalmi rangját és vagyonát. Emellett viszont a társadalom minden rétegét ismeri, hiszen megjárta azokat: volt gazdag, szegény, békeőr és lázadó – és ez teszi később igazán jó elnökké, hiszen tudja, hogyan működnek a különböző státuszú emberek. Coriolanus Snow igazából egy kifejezetten jó vezető, csak épp rossz ember.

Persze viadal nélkül nem lenne teljes a sztori, de hogy kerül Snow a képbe? Ezt is sikerült megoldani: a tizedik viadal alkalmával egy újítás lép életbe, ugyanis a körzetekből kiválasztott, tulajdonképpen halálraítélt gyerekek kapnak maguk mellé egy-egy mentort, az egyikük pedig maga Snow. Ráadásul a fiúnak több új ötlete is van, amivel nagyobb nézettséget hozhat az épp érdektelenségbe fulladó viadalnak. Ebben nagy segítségre van a mentoráltja, Lucy Gray Baird, aki véletlenül volt csak a 12-es körzetben, valójában covey: egy vándornép tagja. Lucy Gray remekül énekel és gitározik, így Snow vezetésével meg tudja kedveltetni magát a közönséggel, és ez a 10. éhezők viadalának nagy újítása: közel hozzák a fiatalokat a nézőkhöz, igazi show-t csinálnak a korábbi arctalan mészárlásból.

Itt érdemes kitérni a színészekre, és persze, Peter Dinklage vagy Viola Davis most is remek, de nézzük azt, akinek a legnehezebb dolga volt, a fiatal Snowt alakító Tom Blyth-ot. Sosem egyszerű egy kiforrott karakter fiatalkorát eljátszani, pláne, ha korábban olyan színész alakította, mint Sutherland. Blyth megugorja a feladatot, nem akar olyan lenni, mint a korábbi filmekből ismert Snow, ami jót tesz a szerepnek, meg kifejezetten rendezői utasítás is volt, hogy ne tanulmányozza a nagy elődöt (apropó: ezt a filmet is Francis Lawrence jegyzi, aki az első kivételével az összes többi Az éhezők viadalát rendezte). Ez alapvetően jól sült el, miközben külsőségben nagyon itt van már az idős Snow, hiszen központi szerepet kap a rózsa és a méreg használata (később is így nyírta ki ellenfeleit), ám egyvalami kifejezetten hiányzik: az a hátborzongató mosoly, amit Sutherlandtől láttunk. Lucy Gray Baird szerepében pedig a feltörekvő Rachel Zeglert látjuk, aki korábban a Spielberg-féle West Side Storyban tűnt fel, és jövőre ő lesz Hófehérke az élőszereplős Hófehérke és a hét törpében. Kettejük kapcsolata kifejezetten jól működik a vásznon, szóval a színészekre nincs panasz.

A gond talán a film második felével van, ami a viadal után jön (mostantól kicsit balladisztikus leszek, mert nem akarok spoilerezni), itt ugyanis megismerjük Snow életének fontosabb állomásait (hogyan lett békeőr, hogyan lett lázadó, majd hogyan lett…. de csitt!), ám sajnos ezt eléggé elnagyoltan vonultatja fel, és inkább tűnik a könyv kötelező felmondásának, mint érdekfeszítő történetnek (ráadásul a dramaturgia is darabossá válik). Valami ilyesmi a gond azokkal a motívumokkal is, amikkel a későbbi regényekre akar utalni. Ezek a pillanatok sikerültek a legkevésbé, mivel a sztori több esetben is feleslegesen túlmagyaráz, vagy túlhajt dolgokat. Itt kiderül, hogy Snow miért utálja a fecsegőposzátákat, ami egyfelől erőltetett indok, másfelől pedig bőven elég volt eddig is annyi, hogy Katniss testesíti meg azt, amitől mindig is rettegett: azt a valakit, aki képes vezetni a lázadókat. Nem kellett volna még egy múltbéli trauma is emellé. A Katniss által énekelt és kultikussá vált The Hanging Tree ballada pedig egyszer oké, hogy benne van, de végül elkoptatja a film, és kár érte, mert a regényben tényleg csak egyszer szerepel, és indokolt helyen. Arról nem is beszélve, hogy érezhetően mindenáron utalni akartak Katniss-re, ezért többször is elhangzik a nyílfű virág másik neve: katniss-ke. Ez talán a legerőltetettebb az egész filmben.

Ugyanakkor az alkotók képesek arra is, hogy leheletfinom utalásokat tegyenek, ilyen például Snow testvére, Tigris, akinek neve az utolsó filmből lehet ismerős: valószínűleg ő az, aki Katniss-éket egy ruhabutikban bújtatja el. Legalábbis elég sok jel mutat erre: itt ruhatervező a lány, szóval nem kizárt, hogy később ruhabutikot nyit, ráadásul érezhetően egészen más az értékrendje, mint Coriolanus-nak. De vannak itt eredeti, kifejezetten új ötletek is, és az a helyzet, hogy ezek sokkal jobban működnek (gondoljunk csak a színpompás kígyókkal teli tartályra, és annak szerepére), ami azt mutatja, hogy Suzanne Collins fantáziája jobban beindul, ha nincs hozzáláncolva a múlthoz – az mondjuk más kérdés, hogy akkor miért írt előzménytörténetet.

Ahogy amellett sem lehet elmenni, hogy sajnos az Énekesmadarak és kígyók balladája is beleesik az előzménytörténetek tipikus csapdájába:

hová lettek később azok a karakterek, akik itt szerepelnek, miért nem kerülnek elő akár csak említés szintjén is a 64 évvel később játszódó regényekben és filmekben?

Persze azért, mert később találta ki őket az író, de kronológiai szempontból viszont elég fura, hogy az idős Snow egyszer sem említi Lucy Gray nevét.

Ez is érdekelhet

A leghülyébb dolgok, amik forgatásokon történtek

Egy forgatás is olyan, mint egy munkahely, szóval nem ritkák a különféle tréfák. Sőt: a színészek igen gyakran oldják úgy a feszültséget, hogy megviccelik egymást. De olyan is van, hogy a vakvéletlen folytán alakul ki bizarr szituáció. Előbbire és utóbbira is mutatunk pár példát.

Tovább

Semmi meglepő nincs abban, hogy az Énekesmadarak és kígyók balladája már inkább csak afféle utánlövés, és nincsenek igazán nagy pillanatai, se nagy mondatai (bár Snow jelmondata, „A hó mindig felül landol” akár még az is lehet), viszont

visszahozza a miliőt, és valamicskét hozzátesz az univerzumhoz is,

még akkor is, ha a vége eléggé megúszós lett (mind a filmben, mind pedig a regényben).