Valami olyasmi is lehetett volna a Sisu című finn film tagline-ja (tudod, az a kis kedvcsináló mondat a plakáton), hogy: „A szovjetek elvették az otthonát, a nácik az éltére pályáznak”. Jalmari Helander forgatókönyvíró/rendező rájött valamire: minden nácivadász film veleje az, amikor – értelemszerűen – a nácikra vadásznak, a többi csak körítés. Helander fogta, kiszedte a dumálós részeket, meghagyta az akciót, és íme, elkészült a Sisu. Ez nem egy név, hanem egy finn fogalom, amit igazából csak körülírni lehet: olyan elszántságot, kitartást jelent, ami a legszélsőségesebb körülmények közt mutatkozik meg. Ez jellemzi a főhőst, Aatami Korpit (Jorma Tommila), aki semmi más nem akar, mint békében hazajutni az arannyal, amit nemrég ásott ki a földből.

1944-ben járunk, nem sokkal a második világháború lezárása előtt. Finnország és a Szovjetunió aláírta a moszkvai fegyverszünetet, és Finnországból épp kivonulnak a nácik. Korpi már maga mögött hagyta a háborút, inkább aranyásónak állt: egész nap szitál és ás, míg végül megtérül a befektetett energia, és rengeteg aranyat talál. Annak rendje és módja szerint lebontja a tábort, felpakolja a lovát, füttyent a kutyájának, és elindul haza, hiszen megvan, amiért jött. Korpi már elég idős ahhoz, hogy azt gondoljuk, eljöttek számára a megérdemelt nyugdíjas évek, ám ez nem az a történet.

A kivonuló nácik persze nem képesek szó nélkül elmenni az öreg mellett, olyanok mint a túlfűtött tinédzserek, akik vagánynak hiszik magukat, ha belekötnek egy alsósba.

Vesztükre viszont kiderül, hogy félreismerték a vénembert: Korpi ugyanis egy veterán finn kommandós, akinek lemészárolták az családját a szovjetek, és onnantól semmi más célja nem volt, mint hogy minél több szovjet katonát vadásszon le. Állítólag több mint 300-at nyírt ki, mielőtt visszavonult. El is nevezték: ő volt Koschei, ami azt jelenti, ’halhatatlan’.

Szóval egy nem mindennapi pofával van dolguk a kivonuló náciknak, akik nem hallgatnak a szép szóra, és felsőbbrendűségi tébolyukban úgy gondolják, minden az övék, és bárki élete felett rendelkezhetnek. Főként Bruno Helldorf főhadnagy (Aksel Hennie) gondolja így, aki megtagadja a felettesei parancsát, és ahelyett, hogy folytatná a kivonulást, Korpi nyomába ered, hogy megszerezze az aranyát.

A veterán kommandós az igazi kisember, akit minden hatalom kizsákmányol, lenéz, és eltipor.

Mindegy, hogy a szovjetek, vagy a nácik, Korpitól mindenki csak elvenni akar.

Hol a családját, hol az otthonát, hol a vagyonát, hol pedig az életét. Ez utóbbit talán a legnehezebb, és nem azért, mert halhatatlan, hanem mert kitartó. Akinek befejezetlen dolga van ezen a földön, azt addig nem lehet a másvilágra küldeni, amíg le nem zárja azt. Korpi azonban nem hős, nem jóindulatból segít a nácik által elhurcolt lányoknak, hanem mert csak az ő segítségükkel tudja likvidálni az egész hadosztályt. Ez az egyetlen célja, és mindent ennek rendel alá.

még több nácivadász

A 9 legjobb nácivadász film az elmúlt évekből

A jelek szerint újra divatja van a nácivadász filmeknek a finn Sisuval és a német A katonaszökevénnyel, mi pedig összeszedtünk pár más ínyencséget is az utóbbi évekből.

Tovább

Helander pedig olyannyira komolyan vette, hogy nem kell annyi dialóg, hogy Korpi egy büdös szót sem szól egész film alatt, csak a végén van pár mondata, de az mondjuk olyan is. Ebben rokon Nicolas Cage hallgatag átutazójával a Willy mesevilágából: a névtelen autós ott az életre kelt plüssállatok közt csap szét, Korpinak a nácik jutnak. Az egész olyan, mintha John Wick egy Tarantino-filmbe pottyant volna, ahol mindenki az ellensége. A fejezetekre bontott sztori szintén Tarantino dramaturgiáját juttatja eszünkbe, pedig már ő is máshonnan örökítette tovább. Ami pedig a legerősebb a filmben – és ehhez Tarantino is jól ért – az a

temérdek, remekül koreografált akciójelenet.

Földön, vízen és levegőben zajlik a hajsza: hol Korpira vadásznak a nácik, hol ő űzi a nácikat. Ha azonban élvezni akarjuk a Sisut, akkor el kell engednünk a fizikai törvényeit, és rábízni magunkat a fantáziára. Ha valaha is felhördültél azon, hogy miként menekülhet meg a hős egy golyózáporból, vagy hogy tud felpattanni egy mozgó repülőre, akkor ez nem a te filmed. A Sisu egyáltalán nem veszi komolyan magát, mindent alárendel a látványnak, a menőségnek és a szórakoztatásnak, cserébe viszont nagyon profin csinálja ezt. Nem akar moralizálni, semmilyen erkölcsi tanulságra nem fut ki a sztori, csak igazságot szolgáltat, kb. úgy, mint mikor szanaszét lőtték Hitlert a Becstelen brigantyk. Ennyit vállal, de ebből egy pillanatig se enged.