- Amikor annak idején úgy döntöttél, hogy színész leszel, milyen szerepekről álmodtál?

- Úgy érzem, a legtöbben azt feltételezik, egyszer csak meghoz az ember egy ilyen döntést. Hétfőn még mondjuk orvos akar lenni, kedden reggel viszont eldönti, hogy inkább színész lesz. Én sokkal inkább belesodródtam. Rengeteg olyan helyzet volt az életemben, és sok olyan egybeesés, ami idáig vezetett. A Harlekin Gyermekszínháznál kezdtem, oda pedig úgy kerültem, hogy iskolát váltottam, és emlékeim szerint az édesanyám meg az osztályfőnök úgy gondolta, miután nehezen ment a beilleszkedés, talán egy színházi, játékos közeg majd felszabadít és kinyit. Ott ragadtam, ott szereztem az első színházi élményeimet, ott lettem kamasz, ott kötöttem az első mély barátságaimat.

A közeg, az állandó játék, hogy különlegesnek éreztem magam, mert színházzal foglalkozom, vezetett oda, hogy 18 évesen ugyan beadtam a felvételimet a kommunikáció szakra, de első helyen a Színművészetit jelöltem meg. Ami a színészetben igazán izgat, hogy mindig más lehetek. Hivatásos tettető vagyok, és senki nem néz hülyének. Ha a civil életben csinálnád, amit én csinálok, például, hogy beülsz egy susogós tréningben egy szar verdába, és hülyeségeket beszélsz, akkor kihívnák az orvost. Ha tonzúrát vágatnál magadnak, mint ahogy én tettem Tasnádi István legutóbbi filmjében, akkor gumiszobába zárnának, mert a társadalom azt a címkét aggatná rád, hogy őrült vagy. Így viszont gyakorlatilag ugyanazt csinálom, mint 10 éves koromban, csak most nem a matchboxszaimmal és a Playmobil katonáimmal játszom, hanem a kollegáimmal.

Nincs benned olyan, hogy miért nem csinálnak egy történelmi kardozós filmet, aminek a főszereplője lehetnél?

De, minden ilyet szeretnék, közben ismerem a saját határaimat. Elég őszinte vagyok magammal, nem vagyok nindzsaalkat. Viszont pont az a jó a filmezésben, hogy amit az ember nem tud önmaga megugrani, azt trükkel vagy valaki más segítségével meg lehet csinálni.

Te az a szerencsés alkat vagy, akinek egyformán jól áll a vígjáték és a dráma is, ami keveseknek adatik meg, viszont úgy tűnik, hogy inkább találnak meg vígjátékokkal.

Ha jönnek minőségi, jó ajánlatok, akkor egy színész ma Magyarországon nem utasíthat vissza egy vígjátékot csak azért, mert az vígjáték. Másrészt nem gondolkodom máshogy egy vígjátékról, mint egy drámáról, sőt, bizonyos tekintetben nehezebbnek tartom. Fontosabb a ritmus, itt is igazinak, hitelesnek, konkrétnak kell lenni. A drámában a nagy lila köd olykor el tud vinni pillanatokat, a néző észre sem veszi, hogy nem gondolnak semmire a színpadon, csak általánosságban éreznek. Egy vígjátéknál azonban nincs ilyen. Ha nem vagy konkrét, nem a megfelelő pillanatban, az adott ritmusban mondod be a poént, ha nem hitelesen játszod a karaktert, ha nem a helyzet következménye, ami megnevettet, akkor öncélúvá válik. Én az ilyen vígjátékokat szeretem, és ez most egy ilyen szakasz az életemben. Főként magánszínházakban játszom, amelyek nem tudnak félházzal fenntartani előadásokat. A minőségi szórakoztatást tűzték a zászlójukra, ezért tart a Játékszín olyan előadásokat, ami kikapcsolja az embereket a hétköznapokból, mert így tudja elérni, hogy sokan bejöjjenek, és állandó közönsége legyen.

Könnyebb most azt elsorolni, hogy mostanában miben nem vagy benne. Vagy már annyira sikeres, hogy ne kelljen castingra járnod, és kifejezetten téged hívjanak egy szerepre?

Volt egy-két szerep, amire kifejezetten engem hívtak, és a többi szereplőt hozzám válogatták, Tasnádi István két filmjében és egy Gárdos Péter filmben, de szerintem a casting elemi része a filmezésnek, mert ott vizsgálja meg a rendező, hogy van-e a szereplők között kémia. Minden itt kezdődik.

Te mennyire izgulsz ilyenkor?

Nagyon. Nulláról kell kezdeni mindent, és nagy a tét. Ráadásul az a fura ellentmondás az egészben, hogy minőségileg akkor lehet jól dolgozni, ha az ember már olyan viszonyban van a rendezővel, az operatőrrel és az anyaggal, hogy nem szégyenlős előttük, meri a rossz oldalát mutatni, miközben egy casting helyzetre pont az ellenkezője igaz. Idegen körülmények, ismeretlen partnerek, anyag stb.

A BÚÉK forgatása kívülről nézve kényelmes munka lehetett: egy helyszín, ugyanaz a hét színész ugyanazokban a ruhákban…

Ez csak a látszat, hisz a magyar színészi gyakorlat szerint mindenkinek a saját színházában kell lennie fél hat és hat között, ezért ahhoz, hogy a 12 órát le tudd dolgozni, ki kell érned Fótra a stúdióba hajnalban, aztán délután ötkor vissza a színházba, mert a színészek többsége minden este játszik. Ezért választották a running lunchot, vagyis, hogy nincs szokásos ebédszünet, hanem tíz órát forgatsz folyamatosan, ráadásul egy sötét stúdióban, ahol minimálisak az átállások – hiszen mindent előre bevilágítottak. Ebből a levegőtlen, nagyon nyomott térből nem tudsz közben kijönni, mert egy beállítást felvesznek hússzor is, és rendkívül gyors a tempó.

Tehát summázva a nehézség: a nyomott világítás, a levegőtlenség, az, hogy nincs szünet, tíz órát dolgozol folyamatosan, amit megelőz egy óra smink, majd jön a színházi kötelességed. Értelemszerűen az összes jelenetet úgy kell játszanod, hogy az minden nekifutásnál ugyanolyan hiteles és valós legyen, az interakció is igazul működjön. Nekem ez nagyon fárasztó volt. A Víkend sokkal könnyebbnek tűnt, pedig sziklákon, meg patakokban rohangásztunk, verekedtünk, hideg volt, eső és sár. Mégis kevésbé érzetem fárasztónak.  

Meg kellett néznetek a forgatás előtt az eredeti filmet, a Teljesen idegeneket?

Amikor elkezdtük a próbákat, Goda Krisztina megkérdezte, hogy ki látta az eredeti filmet, és azt kérte, hogy aki addig nem látta, az ne nézze meg, amíg be nem fejeztük a forgatást. Én egyébként korábban már láttam.

Az általad játszott Márkról sok félinformációt kapunk, hogy sok nője volt, szerencsejáték függő volt, hasonlók, te ezt felépítetted önmagadban?

Fontos, hogy megérezzem, mik a korlátai a karakternek. Hogyan közlekedik az életben, mik a mintái, mi az, amihez hozzászokott, milyen a komfortzónáján kívül, hogyan és mikor hazudik, stb. Ezeket tudnom kell, hogy a másokhoz meg a világhoz való viszonyát játszani tudjam.

Furcsa volt, hogy ez az egyetlen karakter a filmben, akinek egyetlen szimpatikus vonása sincs, azon túl, hogy vicces.

Én egy kicsit elfogult vagyok vele, de nem is tudok mást tenni, hiszen én játszottam. Véleményem szerint, ha valaki ennyire impulzus freak, ha valaki ekkora bajban van a férfiasságával, ha ilyen mély és összetett komplexusai vannak, az klinikai eset. Közben szerintem tényleg változni akar, de nem ismeri fel a problémáit, így azt sem, hogy ehhez egy szakember segítségét kellene kérnie. Hát ez az a pakk, amit Fanninak, a párjának el kellene viselnie. A film végén mégis felfogja, megérti a veszteséget, a felelősségét a történtekben, ami jó esetben egy normálisabb élethez vezethet.

Játszottatok már együtt a Fannit alakító Törőcsik Franciskával? Mert remek köztetek az összhang.

Színházban dolgoztunk már, de nem próbáltunk együtt, mert ő csak átvette a szerepet, a Halálos tavasz című darabban a Városmajorban. Én is élveztem a közös munkát, és nagyon érdekes, hogy teljesen más a személyisége, mint a filmben: nagy bohóc, kitartóan és állhatatosan gyártja a tréfáit, állandóan sziporkázik, és remekül utánoz.

Mik a következő filmes szerepeid?

Olyan jó lenne, ha Magyarországon egy-két évre előre lehetne ezt tudni, de nincs semmi konkrétum egyelőre. Abban reménykedem, hogy A mi kis falunk következő 12 része is ugyanúgy hasítani fog, mint a korábbiak, és abban, hogy ezt a filmet igazán sokan meg fogják nézni.  Még a jövő ismerete nélkül sincs panaszra okom, hiszen az elmúlt öt évben különleges helyzetben voltam, sokat filmeztem, és mindig más és más karaktereket játszhattam.  

Fotó: Kaszás Tamás

Kritikánkat a filmről ITT olvashatod