Annak idején Denis Villeneuve és a Warner óriásit kockáztatott, amikor elkészítették a Dűne első részét. Frank Herbert alapanyagként szolgáló regénye alapvetően rétegmunka, szűk körben ugyan alapvetés, a többség számára viszont teljesen ismeretlen – vagy jobb esetben egy túlbonyolított sci-fi a sok közül. Ráadásul David Lynch 1984-es saját változata emlékezetes bukás lett, így a jókora költségvetésből és rengeteg sztárral készült, részben Magyarországon forgatott film jókora rizikó volt – de bejött, elsősorban azért, mert Villenueve képes csodálatos világot építeni. Jelen esetben egy Arrakis nevű sivatagi bolygót, amelyen két dinasztia vívja egymással elkeseredett harcát, egy nép a túléléséért harcol, a titokzatos „fűszert” rejtő tájat pedig óriási homokférgek szelik át.

A Dűne: Második rész ott folytatja a történetet, ahol elbúcsúztunk hőseinktől. Az egykor dicső Atreides ház túlélője (Timothée Chalamet) és anyja, Lady Jessica (Rebecca Ferguson) az őslakos fremenek között találnak menedékre, ahol az egyik klán vezére, Stilgar (Javier Bardem) veszi őket a szárnyai alá. Hisz abban, hogy Paul lehet a megjövendölt megváltó, nem úgy, mint a harcos fremen lány, Csani (Zendaya), aki ennek ellenére is közel kerül a herceghez.

Aki maga sem tudja, mi mindenre lehet képes,

mit jelentenek az őt gyötrő látomások, vagy azt, hogy alkalmas-e a feladatra, ha valóban ő az, akire vártak. Addig viszont harcba vezeti a klánt a bolygót a fűszer miatt leigázni igyekvő Harkonnenek ellen, akik a szadista Feyd-Rautha Harkonnen (Austin Butler) személyében új, az eddigieknél is kegyetlenebb helytartót kapnak, és a harc egyre elkeseredettebbé válik. Eközben Lady Jessicának is megvannak a maga tervei.

A két óra 40 perces játékidő alatt elképesztően sok minden történik, talán túl sok is. Látjuk, hogyan válik Paul is fremenné, hogyan küzd a látomásaival, miként harcol a Harkonnenek ellen, hogyan alakul kapcsolata Csanival és az anyjával, aki az útját egyengeti egy olyan abszolút hatalom felé, ami riasztó a fiú számára.

Előkerül egy régi barát és egy egész atomfegyver- arzenál,

miközben megismerjük az eddig a háttérben maradó császárt (Christopher Walken) és annak lányát (Florence Pugh), illetve a jósnőkből álló titkos Bene Gesserit rend cselszövéseit, akik a különböző uralkodóházak vérvonalait manipulálva biztosítják befolyásukat. Merthogy itt mindent a nők irányítanak, hiába Paul a főhős, az ő életét is immár négy nő határozza meg.

A filmben nemcsak rengeteg dolog történik, de mindez nagyon sok szálon, sok alapmotívum mentén bontakozik ki. Ott van Paul „fremenné válása”, a szerelmi történet közte és Csani között, kapcsolata anyjával, Lady Jessica vallási buzgalma, Feyd-Rautha Harkonnen és más új szereplők bemutatkozása, a harc a Harkonnenek ellen, az intergalaktikus politikai ármánykodások, valóban komoly erkölcsi dilemmák és még sok minden más.

Nem csoda, ha mindez időnként zsúfoltnak tűnik,

ám Denis Villeneuve rendkívüli rendező, akinek ez láthatóan nem jelentett problémát. Ő képes arra, hogy egy elképesztő világot teremtsen, és mindent kihozott abból, amit Arrakis különböző tájaiból ki lehet hozni, a homok- és kősivatagokból, szurdokokból, földalatti építményekből, de ő nem csak látványrendező.

Villeneuve nagyszerű drámai érzékkel rendelkezik, és pontosan tudja, mit hozhat ki az egyes karakterekből. Bár én még gyakran az érthetetlen módon népszerű cingár gimnazista srácot látom Timothée Chalamet-ben, tagadhatatlan, hogy rendkívül erős pillanatai vannak Paul Atreidesként, ő pedig tud élni ezekkel a pillanatokkal. Nála is jobb Rebecca Ferguson, bár neki limitált a játékideje, de ez valójában Zendaya filmje. Nem mondom, hogy különösebben képzett színésznő lenne, de olyan elképesztő jelenléte van a vásznon, annyira képlékenyen képes megjeleníteni karaktere ösztönösségét, és akkora erő van a tekintetében – nyilván sokat dob az összképen a fűszer hatására kékké váló szeme is, - hogy nem lehet nem figyelni rá. Az újak közül elsősorban Austin Butler emlékezetes, bár többet is kezdhettek volna a pszichopata gyilkos Feyd-Rautha alakjával, különösen annak fényében, hogy elhangzik, mennyire intelligens, a többiek inkább csak bemutatkoznak, hogy aztán a folytatásban teljesedhessenek ki. Két szereplővel azért kissé mostohán bánt a film: Javier Bardem klánfőnökéből egy bugyuta, komikus figurát csináltak, a Dave Bautista eddig fenyegető aurájú, brutális Rabban Harkonnenje pedig egy ostoba, gyáva, impotens gazfickó lett, bár egyik változtatást sem igazán indokolta a történet. Ennél azért van nagyobb gond is.

Bár Villeneuve a játékidő zömében tökéletesen oldja meg a rá váró elképesztően komplex feladatokat – látvány, karakterfejlődés, a konfliktusok, intrikák felépítése, csatajelenetek lebonyolítása, satöbbi -, a legvégét összecsapta. De nagyon. Engedett a nyomásnak – legyen ez a stúdió vagy az időkeret nyomása -, és mindenkit összezavart egy helyre, hogy mindent gyorsan lerendezzenek, tényleg mindent. Egy konfliktust az ellenségek között, egy döntő csatát, a császárság cím birtoklását, egy kapcsolat sorsát, egy véres párbajt, egy későbbi intergalaktikus konfliktus kezdetét és még néhány apróságot. Mindezt a „hozzunk össze mindenkit egy helyre és ugrasszunk mindenkit egymásnak, biztos valami látványos sül ki belőle” elv alapján, csak sajnos nem működik olyan hatékonyan a dolog, mint ahogy tervezték, sőt, mindez hagy némi rossz szájízt is a végére.

Villeneuve védelmében azért tegyük hozzá, hogy mindezt szépen precízen kibontani nagyjából 45 perc vagy egy óra lett volna, ami talán nem fért volna már bele – de az is lehet, hogy mégis. A furcsa az egészben az, hogy a hihetetlen moziélményt nyújtó Dűne: Második rész nagy eséllyel így is az év legfontosabb filmje, mert ami erős benne, az nagyon erős!

Értékelés: 8/10