Valakik elloptak egy kisoroszlánt a vándorcirkuszból egy rossz hírű párizsi külvárosban, ha nincs meg, vér fog folyni, és nem biztos, hogy pont azok a zsaruk a legalkalmasabbak megoldani ezt a problémát, akik itt teljesítenek szolgálatot.
Kerek 25 éve mutatták be Mathieu Kassovitz elképesztően erős munkáját, A gyűlöletet, ami azóta is alapmű, ha a francia, vagy akár az európai bevándorlókérdésről és annak minden indulatáról, feszültségéről van szó. A mali születésű rendező, Ladj Ly elkészítette a maga verzióját a hatalmas problémakupacról, a Nyomorultakat, címét a filmben is idézett Victor Hugótól kölcsönözve, és közel járt ahhoz, hogy egy új klasszikust adjon nekünk. Elég közel.
Párizs egyik szegény külvárosi negyedében járunk, Montfermeil, amin, az egész országhoz hasonlóan átsöpör a hazafias láz, amikor a francia válogatott megnyeri a világbajnokságot. Az itteni gyerekek is büszkén lengetik a trikolort, éneklik a Marseillaise-t, és büszkén emlegetik Dembélé, Mbappé vagy Pogba nevét, akik megcsinálták, akikből lett valaki, miközben ők senkik maradtak. Aztán lecseng az eufória, marad minden a régiben – vagy még rosszabb lesz. Itt kerül Stephane (Damien Bonnard), a vidéki rendőr, az egyik civil ruhás bűnüldöző egységhez, járőrtársa és parancsnoka a rasszista fehér Chris (Alexis Manenti), illetve az afrikai származású, muszlim Gwanda (Djibril Zonga) lesz, akik jól ismerik a terepet és annak „játékosait”, és akik csak az erőben hisznek. Ami néha működik, de, ahogy azt az újonc Ruiz őrmester megtapasztalja, néha nem, és akkor nagy baj van.
Egy fekete kissrácot kell ugyanis előkeríteniük, aki ellopta a vándorcirkuszos romák kisoroszlánját – igen, egy kölyökoroszlánt, ami kissé erőltetett dramaturgiai eszköz -, a romák pedig vérontással fenyegetőznek. A rendőröknek muszáj lépniük, és bár kivételesen jót akarnak, durva módszereik most visszaütnek, és kis egységen belül is komoly konfliktusok alakulnak ki. Az ugyanebben a környezetben felnőtt, számos zűrös ügyet, köztük két év börtönt maga mögött tudó rendező, Ladj Ly – tulajdonképpen a Denzel Washington-féle Kiképzés (2001) receptjét másolta le. Ő is egy naiv újoncot dob a mély vízbe, a helyzetet jól ismerő, de romlott partnerrel, aki azt hiszi, hogy a helyzet ura, közben dehogy.
Erre húzza rá a gyerekek történetét, a bevándorlók legújabb, már Franciaországban született nemzedékét, a saját szüleik által is semmibe vett, kallódó kölykökét, akik egy ponton túl hallatni akarják a saját hangjukat. Akiknek elegük van mind a zsarukból, mind a környéket uraló pitiáner bűnözőkből, és valami újat akarnak. Ladj Ly ugyan nem mondja ki, mit akarhatnak ezek a srácok, de az világos, hogy ami van, az nem jó. Ebből indulunk ki, immár sokadszorra, sokadik filmben, és tény, hogy a rendező remekül mutatja be az általa nyilván egészen közelről ismert közösséget, és az is tény, hogy jó arcokat választ. Jól építi fel történetét, jól adagolja a feszültséget, és szinte mindent jól csinál, csak néha túlságosan is a szánkba adja – pontosabban szereplői szájába – a Nagy Igazságot. Néha túl sok a véletlen, ami valamilyen isteni igazságszolgáltatást sugall – az nekem már kicsit túl kereknek, kicsit túl megcsináltnak tűnt. Ha ez nem lett volna, lehetett volna olyan erős, mint A gyűlölet.
Értékelés: 7/10
