„Még amikor a Playboyban szerepeltem, akkor is én voltam az, aki a Samuel Frenchben [neves drámaírókat képviselő New York-i kiadóban] ül a padlón, és Tennessee Williamset, Eugene O’Neillt és Sam Shepardet olvas”

– mondta magáról Pamela Anderson, aki az utóbbi időszakban a szemünk láttára lett szexszimbólumból önazonos ötvenes. A színésznő-modell a Criterion videotékában járt kicsivel karácsony előtt, és kiválasztotta a kedvenc filmjeit – amivel sokakat meglepett. 

Pamela Anderson toplistáján Alain Delon és Romy Schneider 1969-es kultfilmje, A medence szerepel, ami a francia újhullám eklatáns alkotása, fojtott bűnügyi thriller – igazi lassan cammogó fajta, ami próbára teszi a mai nézőt – két A-listás sztár játékára alapozva. Megemlíti még Az útont Fellinitől és a Brigitte Bardot főszereplésével forgatott tárgyalótermi drámát, az Igazságot, amely 1960-ban hatalmas siker volt, és az idegennyelvű filmeknek járó Oscarra is jelölték.

De felkerült a listára a Kék bársony is, David Lynch klasszikusa, amelynek csak a nyitójelenetéről doktori disszertációt lehetne írni, Laura Dern és Kyle MacLachlan kettőse pedig legalább olyan parádés, mint Dennis Hopper letaglózó alakítása az antagonista szerepében. És akkor ott van még Isabella Rossellini, a törékeny, tönkrement femme fatale.

Pamela Anderson idén megpróbálkozott visszatérni a filmvászonra, Gia Coppola The Last Showgirl című mozijában remekelt – alighanem háttérben maradt Demi Moore szenzációs visszatérése mellett, de néhány kritikus így is Oscar-esélyesként emlegette. Viszont így is jó éve volt, és furcsa módon azért, mert sikerült elérnie, hogy már ne csak a mellbőségben erős szexbombaként gondoljanak rá, akibe Borat reménytelenül szerelmes, hanem az önmagával azonos, életkorával megbékélt dívaként, aki még a sminkelést is abbahagyta.

A filmlista alapján Pamela Anderson a francia újhullám szerelmese: Louis Malle első filmje, a Felvonó a vérpadra másképp nem szerepelne a kedvencei között – ő Jeanne Moraeu miatt imádja, aki az egyik jelenetben Miles Davis zenéjére sétál az éjszakában. De az is kiderül, hogy a Kifulladásig női főszereplője, Jean Seberg miatt vágatta rövidre a haját évekkel ezelőtt.

A polcok között rábukkan Ingmar Bergman Persona (1966) című filmjére, amit a legjobb jungiánus filmnek tartanak, és hiába szerepel benne két északi díva, a svéd Bibi Andersson és a norvég Liv Ullmann, alighanem ma is csak a művészmozik vetítenék. A régi filmsztárokat, s főleg Katherine Hepburnt a Velence, nyár, szerelem című, 1955-ös romantikus vígjáték kapcsán sírja vissza a színésznő. „Ez a fajta színjátszás áll a legközelebb hozzám.”

Érdemes megállni egy szóra a Wanda kapcsán, amelyet a független filmes legenda, Barbara Loden készített 1970-ben, abban az időszakban, amikor a Bonnie és Clyde és a Szelíd motorosok elhozta az Egyesült Államokba az újhullám vagány romantikáját. A történet egy boldogtalan háziasszonyról szól, aki elválik, majd elszökik azzal a férfival, akivel összeakadt egy éjszakára – a férfiról később kiderül, hogy bankrabló. A Wandában Barbara Loden saját életének céltalanságát dolgozta fel, egyfajta Kifulladásig-történetet női nézőpontból. Tíz évvel később a rendezőről I Am Wanda címen dokumentumfilm is készült – Pamela Anderson természetesen ezt is megemlíti.

Amikor már azt hinnéd, nem tudsz meglepődni Anderson választásain, akkor előrukkol az iráni rendező, Abbas Kiarostami nevével, akit tényleg csak az ínyencek ismernek.  A végtelen, kopár tájakon játszódó Koker-trilógia egyszerű emberek életébe enged bepillantást – a három filmet nem a rendező fűzte össze, inkább a filmkritikusok, hiszen mindegyik egy Koker nevű kis iráni falu környékén játszódik. Hol a barátom háza? (1987), És az élet megy tovább (1992) és Az olajligeten át (1994) rendezője kilenc évvel ezelőtt hunyt el.

„Nem tudom, hogy cinefil lennék-e, de filmrajongó vagyok”

– mondta még a színésznő a polcok között, ami akár bájos elszólás, akár poén volt, jó mondatnak tűnik.