A gyorsan változó hatalmi helyzetet kihasználva alig 15 éves srácok veszik át az uralmat Nápoly egyik negyede felett, hogy aztán rögtön többre is vágyjanak, amiből jó sztori lenne, ha egy kicsit hasonlítana a valósághoz.
Annak idején, még 2008-ban kisebbfajta szenzáció volt Matteo Garrone maffiafilmje, a Gomorra, amely többek között elnyerte a zsűri nagydíját Cannes-ban. Az a film kendőzetlenül és könyörtelenül, tűpontossággal mutatta be a nápolyi alvilág, a Camorra működését, és nem véletlen, hogy Roberto Saviano forgatókönyvíró, aki a saját regényét adaptálta, a maffia bosszúja elől rejtőzködve élt éveken át. És most egy újabb nápolyi maffiamese készült szintén Saviano egyik regényéből, amire azért felkapja a fejét az ember, de különös módon a Ragadozók szinte alig áll köszönőviszonyban a valósággal, a kendőzetlenség és a könyörtelenség pedig eszembe sem jutna, ha megpróbálnám leírni. Sokkal inkább jutna eszembe a naivitás.
Mivel hőseink még gyerekek vagy majdnem gyerekek, a naivitás elvileg még illene is ide, és Nápolyban valóban komoly problémát okoznak az ún. bébibandák. Az igazi bűnözők sokszor velük végeztetik el a piszkos munkát, mivel ők nem büntethetők, vagy legalábbis nem olyan tétel vár rájuk lebukáskor, de ez nem jelenti azt, hogy ők ne lennének kevésbé agresszívak, célratörők. Nem úgy, mint ezek a srácok. A tizenöt éves Nicolát (az egyébként amatőr színész Francesco Di Napoli) és barátait egy plázában ismerjük meg, amikor éjszaka ellopják onnan a karácsonyfát, elkergetve a rivális gyerekbandát. Fogják a nagy fát, és viszik haza a telepre, gondolhatnánk, milyen szép gesztus, szeretik az ünnepeket, de nem, hatalmas máglyarakásra kerül a szép fa, jelezve, hogy itt azért nem sok mindennek lesz értelme. Ami nem feltétlenül lenne baj, az igazi bűnözésről szóló filmekből rendre kiderül, sokszor milyen ostobák és rövidlátóak azok a fiatalok, akik azt hiszik, egyik napról a másikra gazdagok és híresek lesznek, de Claudio Giovannesi (Fiore, Ház a felhők fölött) rendező valami egész mást akar elmondani.
Az ő hőse ugyan szereti a pénzt és szereti szórni, de talpig becsületes, talpraesett, jó eszű fiú, aki talán csak azért akar maffiózó lenni, mert nem megy neki a foci – mellesleg ez így konkrétan el is hangzik, csak félig viccből. Még csak nem is mélyszegénységből jön, erős az igazságérzete, és nem akar mást – a sok pénzen és egy csinos barátnőn kívül -, mint segíteni édesanyján és kisöccsén, illetve irtó ronda, de nagy és drága bútorokat venni nekik. Mivel remekül ismer fel minden lehetőséget, először barátaival állást kap a helyi maffiánál, füvet árulnak, és pénzt hajtanak be, majd amikor a banda vezetőit lecsukja a rendőrség, szövetkezik a környék régi, annak idején kiebrudalt uraival, majd egy öreg, házi őrizetben lévő gengszterrel, hogy megszerezze a negyed feletti egyeduralmat. És mi az első intézkedése a hatalom megszerzése után: hát elmondja minden boltosnak, hogy ezentúl nem szed védelmi pénzt, mert ez egy ilyen rendes kölök.
És az egész abszolút valószínűtlen, a vértelen hatalomátvétel, az, hogy elviszi a rendőrség a teljes konkurens garnitúrát, akik aztán valahogy bentről, a sittről sem tudnak semmit sem irányítani, a nagylelkűség, a hősszerelmes pózok – Nicola rengeteg lufit visz a lánynak, aki tetszik neki. Az ember már-már kedvet kap ahhoz, hogy tinigengszter legyen a napfényes Nápolyban, hogy aztán hirtelen elvegyék a kedvét. Mert az addig oly nyájas és szerethető fő minimaffiózó teljesen érthetetlen és dramaturgiailag értelmezhetetlen módon aztán egyik pillanatról a másikra mégis kegyetlen bűnöző lesz, de csak egy mozzanat erejéig, hogy aztán fura módon megint felvegye a nyájas olasz bébi Robin Hood szerepét. És furcsa módon ez az epizód sokkal jobban működik, minden valószínűtlensége ellenére, mint az egész film, a néző pedig csak vakarja a fejét, hogy mit is akarhatott a rendező bácsi. Tudom, mert sok ilyen filmet láttam, hogy valami olyasmit, hogy ezek a srácok eleve halálra vannak ítélve, és majd felőrli őket ez a világ, de így elmondva ez csak valami furcsa, félresikerült mese.
Értékelés: 5/10
