Vannak olyan filmek, amelyeknek nem kell marketing, eladják magukat egyetlen mondattal. Ha azt olvassuk, hogy valaki egy alagúton keresztül John Malkovich fejében találja magát (A John Malkovich menet), vagy kitörölteti az agyából az exe emlékét (Egy makulátlan elme örök ragyogása), esetleg mások álmaiban kémkedik (Eredet), nem is kérdezünk többet, hanem egyből a mozipénztárhoz fáradunk. Ilyen high concept-ötletet talált magának a norvég Kristoffer Borgli rendező is, aki azt képzeli el, hogy mi történne akkor, ha egy átlagos(nál is szürkébb) biológiaprofesszor elkezdene feltűnni az ismerősei és teljesen ismeretlen emberek álmaiban. Ez a sci-fibe hajló koncepció akkor is izgalmas lenne, ha egy viszonylag ismeretlen színész alakítaná a főszereplőt, de a botcsinálta Freddy Krueger nem más, mint Nicolas Cage, aki azonnal négyzetre emeli a film vélelmezett élvezeti értékét.

Borgli nyilván kitörő örömmel fogadta, hogy első angol nyelvű filmjében egy Oscar-díjas színészlegenda alakítja a főszerepet, mindenki másban viszont joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy karizma nélküli, unalmas kisember szerepére biztosan az a Cage-e a megfelelő választás, aki a túltolás fekete öves nagymesterének számít. A válasz erre a jogos felvetésre, az, hogy bár a színész továbbra is szívesen vállal olyan szerepeket, amelyekben látványosan megőrülhet – ezt a stílust ő „nyugati Kabuki színháznak” nevezi –, időről időre a másik, a minimalistább énjét is megvillantja. Ilyen volt 2021-ben a Disznó, és ilyen az Álmaid hőse is, amiben dicséretes módon visszafogja magát, és olyan hitelesen hordja a bölcsészpulóvereket, a túlméretezett zakókat és a kopaszparókát, mintha mindig is ilyen sótlan figurákat alakított volna. A színész védjegyévé vált „Cage-rage”-t persze nem lehet ilyen könnyen elfojtani, néha előtörnek belőle ezek a gesztusok, például, amikor zavarában megpróbál elsütni egy viccet, vagy amikor sírva panaszolja el egy online videóban a meghurcoltatását.   

Hogy Cage kiváló színész, azt persze tudjuk, de nem ez az egyetlen ok, amiért ihletett döntés volt becastingolni őt a filmbe. A másik fontos tulajdonsága, hogy már régen kinőtte a saját bőrét, vagyis nem egyszerű színészként él a köztudatban, hanem olyan kultikus figuraként, aki a szerepválasztásainak, a játékstílusának és a magánéletbeli megnyilvánulásainak köszönhetően mémesült. És majdnem pontosan ez történik Paullal, az Álmaid hőse professzorával is, aki elveszíti rendelkezést a saját imázsa felett. Előbb az emberek álmaiba kerül be, majd a hagyományos és a közösségi médiába, és amíg kezdetben élvezi a népszerűséget, egy idő után rá kell jönnie, hogy a valódi énjére senki nem kíváncsi. Később ráadásul a közhangulat is ellene fordul, az eleinte passzívan bámészkodó álomalteregója ugyanis igazi Freddy Kruegerré változik át.

Nicolas Cage 12 leglátványosabb megőrülése

Nála szórakoztatóbban senki nem tud bekattanni.

Még több Cage-rage

A párhuzamok itt meg is szűnnek Cage és a karakter közt, mert a színésszel ellentétben Paul tényleg nem tehet arról, hogy milyen kép alakul ki róla. Hiába ártatlan, mégis közellenség lesz belőle, a diákjai félnek bemenni az órájára, a baráti vacsorameghívásokat lemondják, és minél kétségbeesettebben bizonygatja az igazát, annál komolyabb lincshangulat alakul ki ellene. Az Álmaid hőse ezen a ponton

az úgy nevezett eltörléskultúrát, vagyis a cancel culture-t is kommentálja,

méghozzá olyan nyíltan, hogy ez a kifejezés el is hangzik a filmben. Nehezebb is lenne tökéletesebb illusztrációt találni a jelenségre annak az embernek a történeténél, aki nem a tetteivel, hanem a puszta létezésével ad okot a csordaszellem által működtett boszorkányüldözésre, de tanulságos az is, ahogy a kiközösített főhősben az alaptalan vádak ellenére előbb bűntudat alakul ki, majd maga is megpróbálja kijátszani az áldozati kártyát.

Ebből a felállásból ki lehetett volna kanyarítani egy dühös tételfilmet vagy akár A vadászathoz hasonló torokszorító drámát is, de Borgli a könnyedebb hangvétel mellett döntött. Az Álmaid hőse legjobban szatíraként működik, kiváló szórakozás Cage kisebbrendűségi komplexustól sújtott professzorának szerencsétlenkedéseit nézni, már amennyiben jól toleráljuk a szekunder szégyenérzetet – ha igen, akkor többek közt

tanúi lehetünk a filmtörténelem legkínosabb és egyben legviccesebb „szexjelenetének” is.

Másrészt a rendező, illetve Cage azt is eléri, hogy ne csak nevessünk a főhősön, de érezzünk is vele együtt, elvégre ki az, aki ne vágyna maga is a 15 perc hírnévre, és arra, hogy egy időre különlegesnek érezhesse magát.

Részben erről szólt Borgli első filmje, a még norvég-svéd gyártásban készült Rosszul vagyok magamtól is, amelyben a főszereplő azzal próbál meg a sikeresebb barátja árnyékából kikerülni, hogy megbetegíti magát. A nárcizmus természetét vizsgáló gyilkos szatírához képest az Álmaid hőse jóval befogadhatóbb és áramvonalasabb produkció, amely úgy képes a különféle társadalmi hisztériákra rámutatni, hogy közben karaktertanulmányként is működik. Ugyanebből az alapötletből egy Charlie Kaufman talán még többet ki tudott volna hozni, még több metaszinttel, egy Michel Gondry vagy David Lynch pedig kreatívabb álomjeleneteket kreált volna, de az Álmaid hőse még így is a Cage életmű izgalmasabb tételei közé tartozik, amelyért egy ideális világban Oscar-jelölés járna a színésznek.