Volt, amikor a rendező menet közben írta át a történetet és ejtette a főgonoszt, volt, hogy maga nem értette a lényeget, és előfordult, hogy jó ötletnek tartotta összezárni a stábot egy rakás oroszlánnal.
Roland Emmerich - Godzilla (1998)
Roland Emmerich nem szerette és nem értette a föld mélyéből érkező gigantikus szörnyet, ami már évtizedek óta kulturális ikon, így nem is tisztelte azt. Az egyenesen, egy mozgó hegyként járó masszív kolosszusból konkrétan egy sugárfertőzött iguánát csinált, ami még az iguána anatómiáját sem követte, hanem a Jurassic Park által népszerűvé tett velociraptorokat koppintotta. Majd azt a bűnt is elkövette, hogy behozott egy nagy rakás bébigodzillát, amiknek ráadásul elég sok játékidőt is adott, az eredeti Godzilla atomsugarát viszont robbanó bélgázra cserélte. Mondjuk szerintem a menőnek szánt Matthew Broderick sem volt egy túl jó döntés, és a film hatalmasat is bukott.
Roland Joffé - A skarlát betű (1995)
Nathaniel Hawthorne 1850-es regénye az amerikai irodalom egyik alapköve, és talán pont ez volt a gond: a francia Joffé nem ismerte és nem érezte magáénak, ezért gond nélkül csinált belőle erotikus kalandfilmet. Igaz, a 90-es évek közepén egyfajta alapelvárás volt mindent erotikussá változtatni, de a regény erkölcsi alapvetései itt repültek ki az ablakon, hogy aztán Demi Moore és a nála jóval tehetségesebb Gary Oldman veretes irodalmi nyelvezeten kívánják meg egymást gyönyörű ellenfényben. Ha ez nem lett volna elég, a francia rendező behozta az indiánokat is, akik még csak nem is szerepeltek a regényben, itt viszont a történet mozgatórugóivá váltak. Bukta és felháborodás lett a vége.
Rocky Morton és Annabel Jankel - Super Mario Brothers (1993)
Íme az alapfeltevés. Mi van, ha a dinoszauruszok mégsem haltak ki hatvanmillió évvel ezelőtt, hanem egy párhuzamos világban tovább éltek, és pont olyan értelmessé és rosszindulatúvá váltak, mint az emberek? Ennek gyakorlatilag köze nincsen a csövekben bóklászó, gombákat zabáló, teknősi katonákat leugrándozó, királylány-szabadító figura mesebeli történetéhez, helyette lett belőle valami sötét és nyomasztó, disztópikus izé, amiben a dínó királyból Dennis Hopper lesz hosszú nyelvvel és szörnyű frizurával. Talán azért, mert egyik rendező sem játszott soha a videójátékkal. Nem csoda, hogy a címszereplő Bob Hoskins és a Luigit játszó John Leguizamo a forgatáson rendre bepiáltak, hogy valahogy túléljék azt a borzalmat, amihez az arcukat és a nevüket adták.
Ruggero Deodato - Cannibal Holocaust (1980)
Minden idők egyik leghírhedtebb filmjében, a found footage horrorok ősatyjában, Ruggero Deodato dokumentarista stílusban felvett, szélsőségesen brutális alkotásában kannibálok zabálnak fel egy forgatócsoportot a dél-amerikai dzsungel mélyén, és még egyéb szörnyűségek is történnek. A film bemutatója után sokan azt hitték, hogy minden igaz, amit a vásznon láttak - Deodato a botrányra ügyesen rá is játszott azzal, hogy a forgatás után egy évre eltüntette a nyilvánosság elől a szereplőket. A trükk túlságosan jól sikerült: a filmet több mint 40 országban betiltották, a rendezőt pedig letartóztatták többszörös gyilkosság vádjával. Végül azzal bizonyította ártatlanságát, hogy megkérte színészeit, bújjanak elő, jelenjenek meg a bíróságon, és igazolják, hogy élnek.
Noel Marshall - Roar (1981)
Az ördögűző executive producere a saját családjával és a saját vadállataival, főleg tigrisekkel és oroszlánokkal rendezett kaland-vígjátékot, amiből egy horror lett. Mármint a stáb számára. A filmtörténelem legveszélyesebb filmforgatásaként elkönyvelt forgatáson 150 nem betanított vadállattal dolgoztak együtt, akik a stáb nem kevesebb mint 70 tagját támadták meg. Melanie Griffith-t egy oroszlán olyan csúnyán arcon harapta, hogy ötven öltéssel kellett összevarrni a sebet, és később arcplasztikára is szorult. Tippi Hedrent egy nőstény oroszlán hátulról fejbe harapta (az incidens a film végső változatába is bekerült); a sebet 38 öltéssel kellett összevarrni. Az operatőrt, Jan de Bontot csaknem megskalpolta egy fejébe harapó oroszlán, és még sorolhatnánk. Marshallt soha többé nem engedték rendezni.
M. Night Shyamalan - Lány a vízben (2006)
Amikor kijött a Hatodik érzék (1999), a kritikusok hasra estek Shyamalan előtt, az új Spielbergként beszéltek róla, ám ez a kép hamar megváltozott, A falu (2004) bemutatásakor már több volt az elmarasztaló írás, mint a dicséret, és ezt a rendező nagyon a szívére vette, annyira, hogy a következő filmjében megpróbált visszavágni. A zavaros történetű tündérmeseként definiálható Lány a vízben esetében ugyanis Farber néven egy filmkritikust is beleépített a történetbe, akihez a többiek tanácsért fordulnak – és láss csodát, a kritikus ROSSZ tanácsot ad, amely majdnem mindenki életébe kerül – az övébe mindenképpen. A Bob Balaban által játszott karakterbe mindent beleépített, amit a rendezők utálni szoktak az újságírókban – talán ennek is köszönhette, hogy a filmet a padlóba döngölték a kritikusok.
David Ayer - Suicide Squad - Öngyilkos osztag (2016)
Sok oka van annak, hogy ez a rendkívül ambiciózus projekt elhasalt, de az egyik legfontosabb az, hogy David Ayer menet közben irányt váltott. A filmnek ugyanis eredetileg Joker lett volna a főgonosza, így is hirdették, aztán a rendező valamiért meggondolta magát, és bár állítólag leforgatta az egész filmet így, végül teljesen újravágott mindent. Bár a produkció marketingesei valósággal tobzódtak a Jared Leto furcsa viselkedéséből gyártott hírekben, a színész végül kevesebb mint tíz percet kapott, az átszabott történetnek pedig nem volt igazi súlypontja, amit a nézők is megéreztek, még azok is, akik nem reklamáltak Leto mellőzése miatt. Na, majd a jövőre érkező új The Suicide Squadban megmutatják, hogy kell ezt csinálni – vagy legalábbis nem keltenek hamis reményeket.
