Bár nagyjából minden rendben van vele, nem lett az új Bohém rapszódia az Elton John életét feldolgozó film. Főleg azért, mert Elton soha nem esett egy súlycsoportba Freddie Mercuryval...
Ez az a film, amit egyszerűen MUSZÁJ az oly sikeres, mégis megosztó Bohém rapszódiához hasonlítani, és ennek ezer meg egy oka van, de mindet persze nem soroljuk fel. Kezdjük ott, hogy mindkettő egy nagyjából ugyanazon generációhoz tartozó, mindenki által ismert angol zenészről szól, akik ráadásul még buliztak is együtt, nem is akárhogy, mindketten konzervatív kispolgári családból érkeztek és sokáig titkolták homoszexualitásokat. Volt idő, amikor hedonista életet éltek mindketten, és talpnyalókkal vették magukat körül, de aztán rátaláltak az igaz szerelemre, és majd’ elfelejtettem, mindkettőjükről Dexter Fletcher készített életrajzi - egy-egy közismert dalról elnevezett - filmet. És ő volt olyan jó fej, hogy miután Bryan Singert ki kellett rúgni, még a Rocketman előkészítése mellett is hajlandó volt befejezni és összerakni a Bohém rapszódiát.
És kezdünk is szépen mindent kipipálni, a nyomasztó gyerekkort a rideg apával és az önző, jó eséllyel fehérmájú anyával – utóbbit Bryce Dallas Howard hozza remekül -, és az első próbálkozásokkal. Jön a találkozás azzal a Bernie Taupinnel (Jamie Bell), aki az ekkor még Reginald Dwight névre hallgató Elton állandó szövegírója és szerző- és lelki társa lett, majd hősünk, miután nevet és stílust vált, befut. Felfedezi a világot és saját szexualitását, majd első menedzsere, John Reid (a hátborzongató Richard Madden) személyében állandó partnerre, de egy kiábrándító kapcsolatra talál, és persze jön az is, ami nélkül egy zenés életrajzi film meg sem születhetne: az állandó bulizás, a pia, a drog és a szex. A legtöbben biztos nem ülnének be olyan zenés filmre, amiben mindezek nem szerepelnek, és hát tényleg ott voltak, így megértem, hogy Fletcher miért és hogyan készítette el ezt a filmet, csak a főcím végére már nagyon untam.
Ehhez persze hozzátartozik, hogy engem nem érdekel különösebben Elton John, soha nem is fogott meg a zenéje – ugyanezt a Queenről nem tudom elmondani -, és a végére csak kicsit lett a dolog érdekesebb. Egy dal volt, ami itt elhangzott és amit egy picit szeretek, a Pinball Wizzard, de azt történetesen a The Who készítette a Tommy nevű musicalhez, ő csak elénekelte. Más kérdés persze, hogy Elton magánélete egyrészt kevésbé ismert, mint Freddie Mercuryé volt, amitől a film potenciálisan izgalmasabb lehetett volna, és megint más kérdés, hogy Elton ma is boldogan él és virul, sőt, a Rocketman egyik producere volt, így a sztorinak eleve nem lehetett teljes íve, nem lehetett benne igazi dráma. Azon mégiscsak nehéz meghatódni, hogy a végén közlik velünk, hogy Elton 28 éve nem iszik – viszont még mindig sokat shoppingol.
Mindez nem jelenti azt, hogy egy rossz vagy elhibázott filmről lenne szó, sőt, a Rocketman első fele kifejezetten szórakoztató, különösen, hogy Fletcher sokáig musicalként kezeli az alapanyagot. És frappáns megoldásként nem csak Elton énekel, hanem életének különböző kulcsfigurái – kár, hogy ezzel az eszközzel a film második felében már nem, vagy csak alig élnek. És ott van egy teljesen korrekt technikai kivitelezés és ott van persze Taron Egerton is Eltonként, és nem mondhatjuk el, hogy a Kingsmen filmek sztárja ne tett volna meg mindent az ügy érdekében, és tényleg mindent megtesz, ha kell, lemegy hülyegyerekbe, ha kell, a színpad ördöge lesz vagy taknya nyála egybefolyik. Csakhogy nem lépheti át az igazi Elton Johnt, aki lehet igazi különc és érdekes figura, de messze nem egy legenda, nem lebilincselő és nem megismételhetetlen. Mint amilyen mondjuk Freddie Mercury volt.
És persze várjuk, hogy az újabban oly népszerűvé vált zenés életrajzi film nálunk mikor üti fel a fejét, esetleg egy Máté Péter darabbal, netán egy Szikora Robi életműelemzéssel vagy egy merész Pataky Attila biográfiával, lehet, hogy ennél, ha nem is jobbak, de érdekesebbek lennének.
Értékelés: 6/10
