Lángoló csillag (1960) – Elvis Presley

Elvis Presley az 50-es évek közepétől a 60-as évek végéig futószalagon „gyártotta” habkönnyű, szórakoztató filmjeit. Rengeteget, és a legtöbbre senki sem emlékszik, a többire meg inkább a zenéjük miatt. Ezt Presley is tudta, akit pénzéhes ügynöke, az Ezredes hajszolt bele ezekbe a szerződésbe,

de egyszer a sarkára állt és valami emlékezeteset szeretett volna csinálni.

A legendás Don Siegel rendezte western volt az, ahol kiharcolta, hogy ne a dalairól a film – kettőhöz a stúdió ragaszkodott, de azok valamennyire illettek a filmhez – és a játékára koncentrált. Egy indián félvér fiút játszott, aki válaszút elé kerül, amikor a közeli törzs, amelyből anyja is származik, hadi ösvényre lép, és aki végül felfedezi, hogy egyik közösséghez sem tartozik. A kritika dicsérte Elvis játékát, a közönség azonban nem ezt várta tőle, ezért utána már nem kapott komoly feladatot.  

Közönséges bűnözők (1995) – Stephen Baldwin

A Baldwin fivéreket nem tehetséggel áldotta meg a természet, bár a legidősebbikük, Alec idős korára már tisztességesen kitanulta a szakmát. Stephen is színészkedett, csakhogy sokkal kevésbé sikeresen, de egyszer azért nagyon jól beleválasztott! Bryan Singer fordulatos krimije pályája csúcspontja, az indulatait nehezen visszafogó, de profi bűnöző Spencer McManus karaktere illet hozzá, a figura legnagyobb előnye pedig az volt, hogy bár a főszereplők közé tartozott és minden kamera előtt volt,

valójában kevés mozgástere és még kevesebb dialógusa volt.

A figyelmet elsősorban Gabriel Byrne vitte el - ne feledjük, Kevin Spacey-ről csak a legvégén derül ki az igazság! -, illetve Benicio Del Toro , akikkel Baldwin jó csapatot alkotott. Így is kicsit túljátszotta a dolgot, de MacManus nyilván nem véletlen volt úgy megírva, hogy túlreagálja az őt érő ingereket.   

Copland (1997) - Sylvester Stallone

A Copland hőse egy egyszerű járőr, aki ott teljesít szolgálatot, ahol a nála magasabb beosztásban lévő zsaruk élnek, akit a többiek lenéznek, vagy inkább csak lekezelnek, de aki becsületesebb mindegyiknél. Ő az akciósztárnak remek, de színésznek nem túl erős Sylvester Stallone, kicsit elhízva – 20 kilót szedett fel a szerepért, amit palacsintazabálással ért el -, kissé bambán és félsüketen. És amikor kiderül, hogy az általa nagyra becsült főokos rendőrök egy gyilkosnak falaznak, sőt, hullákat hagynak maguk után, döntenie kell, félreáll vagy szembeszáll velük, Stallonénak itt olyan nagyszerű színészekkel szemben kellett helytállnia, mint Harvey Keitel, Ray Liotta vagy Robert De Niro,

és az egészből csúfos bukás is lehetett volna.

James Mangold rendező (Logan - Farkas, A nyughatatlan) azonban tisztában volt ezzel a kockázattal, így Slyt végig visszafogta, keveset engedte beszélni és végig pontosan irányította – ő pedig felülmúlta önmagát.

A hazugsággyáros (2003) - Hayden Christensen

Vitathatatlan, hogy a Star Wars hazavágta Hayden Christensen karrierjét – igaz, nála tehetségesebb színészeknek is beletört volna a bicskája Anakin Skywlker „jellemfejlődésébe”.

Pedig Christensen pályafutása jól indult,

elsősorban a megtörtént esetet feldolgozó A hazugsággyárosnak köszönhetően. Ő a rendkívül ígéretes fiatal újságírót, Stephen Glass, akit váratlanul elbocsátanak a nagy hírű hetilaptól, a The New Republictól egy cikke miatt. A lap új főszerkesztője (Peter Sarsgaard) azt gyanítja, Glass plagizált, és nem csak ebben az írásában. A cím persze erősen spoileres, a srác persze lopta a cikkei zömét, Christensen pedig remek az egyre jobban a sarokba szoruló csalóként. Nyilván itt sem túl gazdag az eszköztára, de tagadhatatlanul jól játszik.

Szemfényvesztők (2013) – Dave Franco

Van olyan, hogy a kisöcs a már befutott báty után vág bele a színészetbe, és bár sosem lesz ugyanolyan sikeres, azért szép karriert fut be. Ez a helyzet James Franco öccsével, Dave-vel is, aki eddigi legkomolyabb szerepét a hatalmas sikerű csavaros bűvészthrillerben, a Szemfényvesztőkben kapta – és persze annak folytatásában.

Ő a szélhámos bűvészcsapat legfiatalabb tagja,

aki kártyazsonglőr is egyben, és olyan magas szinten sajátított el néhány fogást, hogy azokkal akár fel is léphetne – fel is lépett, a film népszerűsítése során. Egy Seattle-i fellépés során például a hotelszobája mágneskártyájával úgy talált el egy fél banánt, hogy azt tökéletesen kettészelte. Persze egy dolog a technikai tudás s más a színészi játék, ami pont megfelelő a filmhez, és Franco megállja a helyét az olyan sztárok mellett, mint Mark Ruffalo, Woody Harrelson vagy Jesse Eisenberg.

Holtodiglan (2014) - Ben Affleck

A szórakoztató, de nem biztos, hogy igaz sztori szerint David Fincher rendező ráguglizott a főszereplőjelöltek mosolyára és Ben Afflecké lett a nyerő,

az a félszeg, kicsit bocsánatkérő mosoly, amiről nem lehet tudni, hogy bizonytalanságot vagy bűntudatot takar.

És ez adja el ezt a remekül megszerkesztett, tökéletes hangulatú filmet. Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójára készül. Gazdagok és elégedettek, ám az ünnep estéjén a feleségnek (Rosamund Pike) nyoma vész. Hamarosan kiderül, hogy a látszólag boldog pár élete tele volt félelmetes, sötét titkokkal, és mindenki a férjre gyanakszik, aki eleinte képtelen kiállni önmagáért, és ezzel még inkább magára tereli a gyanút. Fincher elsősorban azzal vitte sikerre a filmet, hogy Affleck valóban korlátozott színészi eszköztárából előnyt kovácsolt: a minimális arcjáték a cselekmény szerves részévé és mozgatórugójává válik, és ez egy zseniális húzás.

A dán lány (2015) – Amber Heard

Koppenhága, 1926. Einar Wegener (Eddie Redmayne) és Gerda Wegener (Alicia Vikander) művészházaspár, a férfi nagy sikereket arat tájképeivel. A kevésbé elismert Gerda köztiszteletben álló polgárok portréfestője. Egy napon Gerdának gyorsan be kell fejeznie egy portrét, ezért megkéri a férjét, hogy öltözzön nőnek és legyen a modellje. Az élmény sorsfordító erejű, Einar rájön, hogy Liliként tudja kifejeznie valódi énjét, és elkezd nőként élni. Gerda váratlanul rádöbben, hogy új múzsája lett, ami kreatív lendületet ad művészetének, de kénytelenek szembenézni a társadalom rosszallásával. Amber Heard Ulla Poulsen Skou bárónőt alakítja, aki Gerda barátnője és gyakori modellje volt, maga is művészlélek, aki fiatalon ünnepelt balerina volt. És pont az ilyen szerepek álltak Ambernek jól – többet mostanában aligha kap -, a játéka pedig az elmúlt év történéseinek fényében is figyelemreméltó.

Büntető ököl (2017) - Vince Vaughn

Vince Vaughn egykor tehetséges színész volt, aki évtizedek óta gagyi, vagy legjobb esetben közepes vígjátékokra pazarolja ezt a tehetségét, ahol

mindig ugyanazt a lusta, de szerethető pasast alakítja, akinek a végén tök jó csaja lesz.

A rettenetes magyar című filmben viszont összeállt az extrémen erőszakos stílusáról ismert S. Craig Zahlerrel (Csontok és skalpok), és rendesen kilépett a komfortzónájából. Ő az egykori profi boxoló, Bradley, aki elveszíti a munkáját, és a házassága is válságba kerül, ezért drogfutárként kezd el dolgozni, hogy kényelmes életet tudjon biztosítani feleségének (Jennifer Carpenter). Amikor egy átadás brutális tűzharcba torkollik, Bradley a hűvösön találja magát, ahonnan csak úgy tudja megvédeni szeretteit, ha teljesíti egy elvetemült bűnöző követeléseit. Ki kell nyírnia egy rabot, akit a börtön legveszélyesebb részlegében őriznek, a hírhedt 99-es blokkba zárják. Ami innen jön, az nagyon brutális, de nagyon jó is.

Vengeance (2022) - Ashton Kutcher

B.J. Novak , akit leginkább az amerikai Office-ból ismerhetünk, úgy döntött, nem vár örökre arra, hogy szereplőválogatásokra hívják,  gondolta magát, és csinált magának egy saját filmet, amit ő írt, rendezett és amiben magára osztotta a főszerepet. Amiben egy menő New York-i újságírót alakít, aki Texasba utazik, amikor túladagolásban meghal egy lány, akivel rövid kalandja volt, deaz is lehet, hogy megölték. Persze, hogy ütközik a két kultúra, és a fegyverbuzi, rodeómániás helyek lassan befogadják, nem tudva, hogy nem segíteni van ott, hanem azért, hogy saját podcastját megcsinálja. És eközben találkozik egy Quentin Sellers nevű simulékony zenei producerrel (Ashton Kutcher), aki ismerte az elhunytat, és aki furcsán viselkedik. Kutcher ezúttal komolyan vette a feladatát,

nem bohóckodta el a dolgot, ahogy általában szokta,

és az pedig a szerepnek is jót tett, hogy a kölyökképű színész arca az évek során egyre karakteresebb lett.