Filmekből kikacsintani ma már csak annyira eredeti, mint rohanni a reptérre egy romantikus komédia fináléjában. A Deadpool-féle kamerába beszélős poénkodáshoz képest talán nem is tűnik annyira merésznek, amit Wes Craven és Kevin Williamson duója művelt az 1996-os Sikolyban, de akkoriban nagyon is frissnek és vagánynak hatott a metaslasher koncepciója. A parodisztikus vígjátékok (Airplane!, Top Secret, Nagy durranás) addigra persze már csúcsra járatták a kiszólás művészetét, de arra, hogy egy horror egyszerre próbáljon meg önreflektíven vicces és ijesztő is lenni, korábban nem nagyon volt precedens.

Az első rész egyértelműen a Halloween köpönyegéből, illetve a Halloween köpönyegéből előbújt slasherek köpönyegéből bújt elő, úgy, hogy közben nemcsak felmondta, de a szereplőkkel ki is mondatta a műfaj kötelező paneljeit és kliséit is. A megérdemelt kasszasiker után egy évvel jött is a folytatás, amely a felesleges folytatásokon élcelődött, a 2000-ben bemutatott harmadik rész pedig egy trilógia záródarabjaként pozicionálta magát. A negyedik felvonás, amelyre egészen 2011-ig kellett várni, logikus módon a remake-eket vette célba, de úgy, hogy közben az eredeti főszereplőket is visszahozta.

A szériának a sűrű kacsintgatások közben sikerült a saját kliséit is megteremtenie. A történet mindig egy telefonhívással indul, az otthonában egyedül tartózkodó fiatal lányt a kedvenc horrorfilmjéről faggatja egy ismeretlen férfihang, aki utána személyesen is beugrik hozzá egy 20 centiméteres pengehosszúságú vadászkés társaságában. A folytatásban megismerjük az áldozat baráti körét, akik közt mindig akad egy feketeöves filmbuzi, hogy egy rögtönzött prezentáció keretében levezesse, milyen történettípust látunk éppen, és milyen fordulatokra lehet számítani. Ezen a ponton kerül előtérbe a széria egyik legerősebb és legeredetibb eleme, a krimiszál, a Halloweennel vagy a Péntek 13-mal ellentétben ugyanis a Sikoly-maszk mindig mást rejt. Miközben Sidney, Dewey és Gale hármasa nyomozni kezd (a szálak természetesen a múltba vezetnek), hol az egyik, hol a másik mellékszereplőre terelődik a gyanú, ami nemcsak feszült, de vicces szituációkat is eredményez, majd kapunk egy véres partyjelenetet is, hogy aztán a fináléban kiderüljön, nem is egy, hanem két álarcos gyilkos garázdálkodik.

A széria legnagyobb bravúrja, hogy eddig még mindig meg tudta indokolni a saját létezését,

még a hűvösebb fogadtatásban részesült negyedik rész is szellemesen reagált a változó horrorfilmes trendekre és a közösségi média felfutására. A legújabb felvonással kapcsolatban a fő kérdés az volt, hogy a Wes Craven-Kevin Williamson páros örökébe lépő újoncok hozzá tudnak-e tenni bármit is az eddigiekhez. A rendezők személye (az Aki bújt című horrorkomédiát jegyző Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett), illetve Neve Campbell, Courteney Cox és David Arquette visszatérése mindenesetre biztató előjelnek tűnt.

A maszkos gyilkos(ok) első ámokfutása után 25 évvel játszódó film is Woodsboro kisvárosában kezdődik, és a nyitányban természetesen újra megcsörren a vezetékes telefon. Szellempofa az, és most is egy magányos lány horrorfilm-fogyasztási szokásairól érdeklődik, de váratlan fejlemény, hogy az áldozatjelölt, a középiskolás Tara túléli a támadást. A hírre nővére, Samantha, akivel régóta elhidegültek egymástól, visszatér a városba, és hozza magával aktuális barátját, Richie-t is. Ők ketten felkeresik a város egykori seriffét, Dewey-t, és ráveszik, hogy csatlakozzon a nyomozáshoz. Gyorsan kiderül, hogy a háttérben az eredeti gyilkosságig vezető rokoni szálak húzódnak, így ismét képbe kerül az időközben anyává vált Sidney Prescott és Gale Riley sztárriporter.

Most sem kell sokat várni, hogy kiderüljön, milyen típusú filmbe csöppentek a szereplők, illetve a nézők. A baráti társaság egyik tagja, Mindy (Jasmin Savoy Brown) levezeti, hogy a requelek korát éljük, vagyis az olyan filmekét, amelyek folytatások és soft-rebootok egyszerre. A legacy sequelnek is hívott produkciók lényege, hogy próbálnak új fejezetet nyitni a franchise-ban, új, fiatalabb karakterekre építve, de a régi sztárokat is bevonják, ahogy azt a friss Star Wars-trilógia, a Jurassic World vagy a Szellemirtók: Az örökség tette.

A friss Sikoly mégsem az, aminek mutatja magát. A requelek lényege, hogy élvezhetőek úgy is, ha nem fújjuk kívülről az első rész sztoriját, hiszen az egyik cél épp az új nézők bevonása, Bettinelli-Olpin és Gillett filmje azonban olyan mértékben támaszkodik a korábbi történetszálakra és karakterekre, hogy nemcsak ajánlott, de kötelező is képben lenni az előzményekkel. Valójában egy ötödik részt látunk, amely a kultikus eredeti számos jelenetét, szituációját újrajátssza idézőjelek közt, miközben a toxikus rajongást is kommentálja, éppen úgy, mint a 4. felvonás, vagyis a lényeget tekintve nem sok minden változott.

Az újdonság ereje nem is a kiszámíthatóan csavaros történetben, hanem a korábbiaknál egy árnyalattal komorabb hangvételben van. Az átlagos slasherekhez képest a Sikoly-széria eddig is meglepően komolyan vette a központi karaktereit, az új főhős, Sam traumáinak boncolgatásával pedig ezt a trendet folytatja. Wes Cravennél még néha felbukott a gyilkos a saját köpenyében, itt a slapstick humornak nyoma sincs, és maguk a mészárlások is realisztikusabbnak és véresebbnek hatnak.

Ha a szereplők nem kacsintanának ki néha a nézőre, akkor az új Sikoly pont olyan profin paráztató modern slasher lenne, mint a 2018-as Halloween és a folytatása.

Más kérdés, hogy a széria szexepilje eddig pont nem abban volt, hogy rácsatlakozott a trendekre, hanem hogy kilógott egy kicsit a sorból. Az új Sikoly alkotóinak nincs is miért szégyenkezniük,

az elvárható minimumot hozza a filmjük, de különösebben nem erőltették meg magukat.

Valójában elég kényelmes helyzetben voltak, az előző epizódok bármelyik paneljét újrahasznosíthatták (meg is tették), azzal a felkiáltással, hogy nem szimpla ctrl c + ctrl v műveletről, hanem önreflektív poénkodásról van szó, amellyel a hollywoodi requeleknek állítanak görbe tükröt.

Ennél sokkal vagányabb és merészebb húzás lett volna, ha nemcsak úgy reagálnak a legfrissebb horrortrendekre, hogy a karakterek szájába adják az aktuálisan legmenőbb neveket és címeket (Jordan Peele, A Babadook, a Valami követ és A boszorkány is megemlítődik), hanem ha az újhullámos szellemiségből és stílusból is átvesznek valamit.