Infantilis és idétlen, de pont ez a bája a létező legkevésbé impozáns szuperhős történetének, ahol egy kisfiú bújik egy bamba izompacsirta bőrébe, ha kimondja a címbéli varázsszót. De attól még csak egy kissrác marad!
A címszereplő Shazamot annak idején Marvel Kapitánynak hívták, ami ironikus, hiszen pár hete jött ki a konkurens Marveltől a saját filmjük ezen a címen, és mi tagadás, a karakter eredetileg egy olcsó Superman koppintás volt, amit egy Fawcett nevű kis képregény kiadó követett el. Az Acélember megalkotói perre is mentek, nyertek, a pici kiadó pedig nagy összeget fizetett kártérítésként, akkorát, hogy bele is rokkant, így – az üzleti élet már csak ilyen! – pont az őket perlő cég vásárolta fel. Akiket később viszont a változatosság kedvéért a Marvel vitt bíróság elé a névhasználatért, és ezután tért át a DC a Shazam névre – és, hogy tovább tekerjek a dolgon, filmünkben nem is ez a szuperhős neve, csak a varázsszó, amit ki kell mondania.
Merthogy hősünknek nincs is neve, csak mindenféle idétlenség, vagyis van, de az a polgári neve, Billy Batson. Billy 14 éves, árvaházban és különböző nevelőszülőknél nőtt fel, de ő elszántan továbbra is keresi igazi édesanyját, akitől egy vásári forgatagban szakadt el – miközben történetünk elején pont olyan családhoz kerül féltucat másik nevelt gyerek mellé, akik nagyon szeretik. Mindeközben a varázslók világa felett sötét felhők gyülekeznek: az eddig oly szigorúan őrzött hét főbűn démonai kiszabadulnak, és emberi testbe költözve indulnak a világ meghódítására, ám ahhoz előbb le kell győzniük a Kiválasztottat. Aki persze Billy, mert egy ősöreg varázsló meglátta benne a fantáziát, majd azt mondta neki: „Tedd a kezed a botomra!” – amire Billy azt mondja, fúj, illetve kiröhögi. Mert ez egy ilyen film.
Én rég röhögtem ennyit filmen, és ez nagyon jól esett. És jót tett a DC filmek imidzsének is, amik már egy ideje próbálják levetni az Igazság Ligája és társaik búvalbélelt – majdnem mást írtam! – alaphangulatát és kis humort csempészni a történeteikbe. A minta nyilván a rivális Marvel Deadpoolja volt, az itteni poénok is hasonlóan váratlanok és merészek, csak kevésbé pofátlanok, kevésbé obszcének, de hasonlóan jól működnek. Igaz, itt is sok idő megy el csak poénkodással, amit a sztori azzal indokol, hogy Billynek ki kell ismernie szuperképességeit, de ezt egy percig se bánjuk, mert ennek a filmnek van saját, rendkívül szimpatikus karaktere, még akkor is, ha több különböző egyéb hatás is érezhető, például a nyolcvanas évek olyan (tinivígjátékai, mint Segítség, felnőttem! (1988).
És mindez több szempontból is rendkívül kellemes meglepetés. A rendezőt, David F. Sandberget például előző munkái, az Amikor kialszik a fény vagy Annabelle 2. - A teremtés aligha predesztinálta arra, hogy valaha is bármi maradandót alkosson, és mégis felnőtt a feladathoz, ráadásul úgy, hogy az egyik legkevésbé izgalmas és karakteres szuperhős karakterére kellett építenie egy olyan főszereplővel, akinek a nevére még nekem is rá kellett gugliznom. Merthogy Shazam olyan, mint egy sor másik hős, egyiknél sem tud többet, van, akinél kevesebbet, hülyén néz ki a köpönyege és úgy általában mindene, logikus, hogy ezt csak viccre lehetett venni, és a leginkább a Chuck című sorozatból ismert Zachary Levi ehhez remek alany volt. Egy percig sem veszi magát komolyan, átjön, hogy ő tulajdonképpen egy 14 éves srác egy nagy buflák izomember bőrében, akihez jár egyrészt maga a 14 éves „eredeti” Asher Angel személyében, aki szintén remek, és egy szuperhős megszállott szárnysegéd, aki jelen esetben Billy bicebóca fogadott féltesója, és az őt játszó Jack Dylan Grazer viccesebb mindkettőjüknél.
Nincs szuperhős főgonosz nélkül, állítja helyesen a szinopszis, és a film egyedül itt billen meg, de ennek is megvan a maga logikája. Mert ez alapvetően egy gyerekfilm, és a 12-es korhatár karikára mégsem lehet ráküldeni valami borzalmat. A lézerszemű, bőrkabátos, levegőben lebegő Dr. Thaddeus Sivana nem elég eredeti és nem elég ijesztő, és bármennyire is szeretem őt, Mark Strong nem elég sokszínű ahhoz, hogy sokadik gonosz szerepébe a szükséges életet lehelje. És ami az őt kísérő hét démont illeti, ők olyanok, mintha még az 1984-es Szellemirtókhoz készültek volna, majd azóta is raktárban porosodtak – és ezt nyilván nem pozitívumként mondom. Így lesz a velük és még féltucat más szereplővel összeboronált végső összecsapásból valami olyasmi, mint egy rosszul megszervezett szülinapi zsúr, ami nagy kár, de ismétlem, egy (felnőtteknek is nagyon élvezhető) gyerekfilmtől mégsem várhatjuk el az igazi vérfröcsögős, bélkiontós, agyvelővel pöttyözött apokalipszist!
Értékelés: 8/10
