Mikor váratlanul meghal a hetvenéves bokszedző, Lefkovics Tamás felesége, Zsuzsa, a makacs férfinak a gyászon kívül azzal is meg kell birkóznia, hogy

egy hétre hazatér Izraelből elhidegült, ortodox zsidó fia, Iván,

hogy egy gyászszertartás, az ún. siva keretében búcsúzzon el édesanyjától – akivel apjával ellentétben tartotta a kapcsolatot.

Már az is nagyon beszédes, hogy az idősebb Lefkovics csak úgy megy bele a dologba, ha Iván elhozza magával az unokát, a kis ötéves Arielt is, akivel, ha fiával nem is, a férfi megpróbál kiépíteni valami kapcsolatot. A kisfiú személye pedig eleinte csak további konfliktusokat szül a két felnőtt között, hogy aztán nagyon lassan ők is elkezdjenek közeledni egymás felé – de ehhez előtte számos múltbeli traumának és kibeszéletlen fájdalomnak kell utat törnie.

Az anyán kívül ugyanis van még egy halott a múltból, akit (és a hozzá kapcsolódó feldolgozatlan érzéseket) képletesen el kell temetni, hiszen fájó emléke a mai napig kísérti a család minden tagját. És ezzel kapcsolatosan válik egyértelművé,

hogy Tamás és Iván ellentétében nemcsak generációk, hanem világnézetek feszülnek egymásnak. És félreértés ne essék: ez alatt nem a zsidóságot vagy a vallást értjük.

Iván zsidósága ugyanis valójában egy igen drasztikus lázadás elnyomó apja ellen, ami lehetne bármi más, csak közegénél fogva a fiúnak épp ez jött kapóra, és ennek, a vallásos zsidóságnak a megélésével tud a leginkább különbözni ateista apjától. De az egymással szemben álló világnézetek itt valójában az eltérő felfogások az apaságról: Tamás macsó, elvárásaival és állandó összehasonlítgatásával a gyerekben nyomasztó megfelelési kényszert generáló tekintélyelvű apafigurája kerül konfliktusba Iván szelíd, törődő, gondoskodó természetével.

Ezt a szülő-gyerek konfliktust pedig lélektanilag rendkívül hitelesen és finoman ábrázolja a film (a generálisabb viták mellett az olyan apróságok megjelenítésével például, ahogy az apa kicsinyes élvezettel dörgöli a fiú orra alá, hogy a zsidó focicsapat „el lesz p*csázva”), s ezenkívül azt is, hogy – ahogy azt a való életben is gyakran látjuk – a konfliktus átugrik egy generációt, és Tamás elnyomó attitűdje az unokára már nem terjed ki (minderről további részleteket hallhatunk ide kattintva, a filmhez kapcsolódó beszélgetésben Szél Dávid pszichológustól).

A Lefkovicsok három generációját képviselő karaktereken kívül van még egy kulcsfontosságú figura a filmben: a nyíltszívű Ferike, a bokszedző Tamás legtehetségesebb tanítványa (Váradi Roland alakítása), aki a számára ismeretlen dolgokra való egyszerre előítélettől mentes és naiv rácsodálkozásával csodálatosan szimbolizálja azt az elfogadást, ahogy az idősebb Lefkovicsnak viszonyulnia kéne a fiához.

Ahogy ennyiből is látható, a Lefkovicsék gyászolnakban a hősökkel együtt az érzelmek egész skáláját járhatjuk be, amiben az okosan megírt forgatókönyv és az életszerűségre törekvő rendezés mellett (Breier Ádám direktor korábban dokumentumfilmesként tevékenykedett, lásd például Havanna, csak oda és A báró hazatér című alkotásait) nagy segítségünkre vannak a színészek is. Bezerédi Zoltán nagyon is hihető mogorvasággal hozza a konok apát, akinek azonban gyakran kikandikál sebezhetősége és fájdalma is a teknőspáncél alól. Az ő morcosságával remek ellentétet képez az unokát, Arielt alakító Leo Gagel egyszerre természetes és huncut, bűbájos játéka.

S ahogy azt már a címben is jeleztük, Szabó Kimmel Tamás pályája legjobb alakítását nyújtja Lefkovics Ivánként. Az amúgy feltűnően jóképű színész sármja a legjobb értelemben véve eltűnik az ortodox zsidó külsőségek, a kis kerek szemüveg, a pajesz és a kipa mögött,

és a filmet nézve eszünkbe se jut, hogy épp a Made in Hungaria szívtipróját vagy az Apró mesék vonzó, férfias szélhámosát figyeljük.

A színész úgy jeleníti meg a kérlelhetetlen apával való küzdelmet, hogy abban benne van egy felnőtt élet minden elkeseredettsége, frusztrációja, ugyanakkor megbocsátani vágyása – teszi mindezt higgadt, csendes eszközökkel, mégis úgy, hogy nézőként folyamatosan érezzük a fájdalmát.

A forgatókönyv, a rendezés és a színészi játék mellett ami még nagyon jól működik a filmben, az az, ahogy a terekkel bánik. A Lefkovicsék gyászolnak legnagyobbrészt belsőkben, egy lakás négy fala között játszódik, ahonnan Iván a vallási szabályok miatt nem mozdulhat ki a siva egy hete alatt. Hozzá viszont több vendég is érkezik elmondani a kaddist, így még feltűnőbb lesz az apával való kellemetlen összezártság, mivel folyton egymásba botlanak (a legjobb jelenet, ami ezt illusztrálja, az imádkozni érkezőkre egyenesen a fürdőszobából félmeztelenül rátörő Tamás megütközése).

Ebben a szűk térben pedig különös jelentőségre tesz szert egy bizonyos szekrénysor, ami eleinte csak Tamás, később pedig Ariel számára is

elkezdi az elhunyt Zsuzsát szimbolizálni,

hogy végül ne csupán az apa és az unoka, de az apa és a fiú között is hidat képezzen, és több értelemben is elhozza a megváltást a család minden tagja számára.

A rendező nyilatkozata szerint fontos célja volt, hogy egy zsidókról szóló filmben végre ne a közösen átélt tragédiák (nevezetesen a holokauszt vagy az izraeli-palesztin konfliktus) legyen az identitásképző erő, hanem a tipikus pesti zsidó lét, mivel ebben a közösségben rengeteg humor is lakozik. Az ilyen nagyon emberi mozzanatok miatt, mint amilyen például a szekrényhez kapcsolódó, Breier küldetése abszolút teljesült, hiszen minden szomorúságával és humorával együtt

a Lefkovicsék gyászolnak egy mindenki által átélhető, univerzális és igazán szerethető történet lett.

Ez is érdekelhet

„Nem akartam egy szereppel kilőni magam az űrbe” – Szabó Kimmel Tamás interjú

Kedves szélhámosként érkezik meg Szász Attila filmjében, hogy romantikus hőssé váljon, mi pedig a forgatásról és arról kérdeztük, miért találják meg bizonyos típusú szerepekkel. 

Tovább