A Windsor-ház, vagyis a brit királyi család tagjainak élete és ügyes-bajos dolgai a tömegmédia korában ugyanúgy milliókat hoznak lázba, mint egy-egy jobban sikerült szappanopera. És itt most nemcsak a korona alattvalóit, azaz Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának, valamint a Brit Nemzetközösségnek a lakóira kell gondolni, hanem a Föld összes országának fényűző udvari pompát és brokátfüggönyös társalgókban zajló intrikát kedvelő emberére – ideértve e sorok íróját is.

Hiszen nem véletlen, hogy a Netflix egyik legnépszerűbb tartalma jelenleg a hamarosan ötödik évadába lépő A korona című tévésorozat (itt és itt olvasható a kritikánk róla), a brit királyi családdal a nyilvánosság előtt szakító Harry herceg és Meghan Markle sussexi hercegné kálváriája pedig hónapokon át vezető hír volt minden médiában (különösképp az Oprah Winfrey-nek adott, elhíresült interjújuk után).

Harry és Vilmos herceg anyja, Diana hercegné pedig hiába hunyt el 24 évvel ezelőtt egy tragikus autóbalesetben, emléke a mai napig lázban tartja az embereket. Bármilyen könyvet, újságcikket, visszaemlékezést, összeesküvés-elméletet, mozifilmet, tévésorozatot vagy dokumentumfilmet el lehet adni vele,

mert Diana Spencert, a sok ráncos és karót nyelt főúri méltóság között üdén ragyogó, bár mindig kicsit szomorúan mosolygó szívek királynőjét túlzás nélkül az egész világ a szívébe zárta.

Csakhogy Dianának valahol sajnos pont „a nép egyszerű gyermekei” körében aratott óriási népszerűsége és a mindezt túlreagáló (sőt, olykor már-már betegesen féltékenyen kezelő) királyi udvar ókonzervatív magatartása lett a veszte. A hercegné alighanem rossz évszázadban született: ha nem a nyomtatott bulvársajtó és a televíziózás fénykorában (azaz a '80-as és a '90-es években) kell ellátnia egy más nő felé kacsingató walesi herceg oldalán az udvari teendőket, talán sokkal boldogabb élete lett volna. És talán nem szenved halálos autóbalesetet sem üzletember szerelmével együtt az őket üldöző, nagy sztorikra éhes paparazzókkal való kergetőzés során...

Bár Diana halálának körülményei számos, egyszerre izgalmas és hajmeresztően bornírt konteót szültek az elmúlt évtizedek során (ezek közül az egyik legnépszerűbb az, hogy a hercegnét a brit titkosszolgálat gyilkolta meg, mert „legitimációs kockázatot” jelentett volna, ha a következő brit uralkodó felesége/anyja férjhez megy az egyiptomi Dodi al-Fayedhez, és gyerekük születik),

A Spencerben Diana és Károly herceg házassága már rég zátonyra futott, II. Erzsébet királynő és udvartartása azonban mit sem törődve ezzel lázasan készülődik az 1991-es esztendő egyik legfontosabb napjára, a Windsor-család sandringhami kastélyában megrendezendő hagyományos karácsonyi összejövetelre, ahol evészet-ivászat, lövészet és vadászat a menü. Vagyis csupa olyasmi, amitől az ekkor már súlyos étkezési és önértékelési zavarokkal küzdő (értsd: suttyomban evő, majd a vécében mindent kihányó), a háborús övezetek taposóaknáinak felszedéséért síkra szálló (valamint az így megsebesülteket egy alapítványon keresztül is támogató) hercegné világ életében teljes szívéből irtózott.

A film tehát egy olyan karácsony krónikája, ami minden, csak nem boldog...

Nem egy kritikus megírta már előttem, hogy Kristen Stewart élete legjobb alakítását nyújtja ebben a filmben. Fájdalmasan jó Dianaként, aki hiába hercegnő, ideje nagy részében magányosan kóborol a hatalmas, kihalt, labirintusnak is beillő palotában, és szinte agyonnyomja a szigorú udvari etikett, valamint az évszázados múltra visszatekintő (olykor teljesen idióta) tradíciók súlya.

Diana, bármennyire is igyekszik, nem igazán tud beilleszkedni a királyi családba. Folyton elkésik minden hivatalos ceremóniáról, és úgy érzi, pletykálnak róla a háta mögött a kékvérű rokonok, sőt, az őt mindenhová árnyékként követő személyzet is. Nyomasztja a sok kötelesség, az érzés, hogy egyszerre mellőzik látványosan és figyelik árgus szemekkel az udvarban; és már attól is a plafonon van, hogy nem döntheti el, mit vegyen magára az étkezésenként más és más álomszép ruhakölteménye közül. 

Diana filmbéli tragédiája leginkább az, hogy bebeszéli magának: a külvilág őrültnek hiszi. És ettől idővel tényleg megőrül. Inkább Spencer már ő, mintsem Windsor, de minél jobban belesajdul ebbe a szíve, annál inkább eltaszítja magától azokat, akik végső soron csak segíteni szeretnének neki.

Az öltöztetőnőjén és a főszakácson kívül a hercegné senkiben sem képes már megbízni: ott is ellenséget lát, ahol valójában nincs senki, elvégre tényleg nem a walesi hercegnő sorsa a legfontosabb a királyi udvarban. Diana kizárólag akkor tűnik boldognak, amikor a gyermekeivel, a kis Vilmossal és Harryvel (Jack Nielen és Freddie Spry mindketten szuper aranyosak ezekben a szerepekben) úgy élhet, mintha egy teljesen hétköznapi angol család tagjai lennének, akik nagyokat kacarászva játszanak, a folyóparton hamburgereznek és bénácska, benzinkúton vett plüssállatokkal lepik meg egymást.

Csakhogy a Windsor-ház közel sem egy átlagos angol család. Sőt, valójában igazi, boldog família sem voltak soha, mert csak egyetlen ember számít a rokonságukban: az, akit éppen Őfelségének kell szólítani. Az viszont, hogy milyen volt Diana és II. Erzsébet (ezúttal Stella Gonet alakítja) viszonya, és valóban elhangzott-e közöttük a Spencer egyik csúcspontja, az igazán fontos képekről kimondott, ütős összegzés, alighanem teljesen lényegtelen. Steven Knight forgatókönyvíró ugyanis (aki korábban olyan izgalmas történeteket kanyarított papírra, mint a Tabu című sorozat vagy az Eastern Promises – Gyilkos ígéretek) nem dokumentarista igénnyel, és nem is egy oknyomozó újságíró alaposságával dolgozta fel a tragikus sorsú walesi hercegnő életének egyik fontos állomását.

Knight és Larraín csupán eljátszottak a gondolattal (némely esetekben már-már horrorfilmbe vagy pszichothrillbe illő módon), hogy akár épp ezek is járhattak Diana fejében azon a bizonyos sorsfordító, 1991-es sandringhami karácsonyon. A színészek, a jelmeztervezők, a díszletesek, a vágó, az operatőr és a zeneszerző pedig mind-mind

Ítélet: 8/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik szerint Kristen Stewart tehetségtelen színésznő (hogy lássák: egyáltalán nem az!), no és persze azoknak is, akik odavannak a szívek királynőjéért, és bármit megnéznek, aminek egy kicsi köze is van a Windsorokhoz és a Mountbattenekhez.

A Port.hu SZESSÖN című sorozatának meghívott vendége Szabó-Kulcsár Edina, aki egy eddig ismeretlen oldalát mutatja meg. A tévében többször is láttuk már, a social médiában is sokan követik, de azt talán még a legnagyobb rajongói sem sejtik, hogy mennyire tud gitározni.