Végre megtudjuk, honnan van Szörnyella de Frász híres dalmata undora, hogy aztán kiderüljön, hogy az egész nem is úgy van, ahogy azt a 101 kiskutyából tudtuk. Mert egy Disney hősnő nem lehet a velejéig gonosz!
Bár jól tudom, hogy tősgyökeres amerikai, Emma Stone nekem mindig olyan volt, mint egy angol proli csaj, különösen azután, hogy hallottam interjúkban a „saját” hangján beszélni, így aztán a Szörnyellában kicsit olyan, mintha végre természetes elemében lenne. Nagy-Britanniában járunk ugyanis, valamikor a 70-es években, ami önmagában is jót tesz a Disney produkciónak.
Szörnyella De Frászt ekkor még csak Estellának hívják, a hosszúra nyújtott bevezetőből pedig kiderül, hogy az egyik oldalt fekete, másik oldalt fehér hajjal született lány már kiskorában is lázadó volt teli agresszív hajlamokkal. Azt is megtudjuk, hogy fiatalon veszítette el az édesanyját dalmatatámadás következtében, ami elvileg sok mindent megmagyaráz, az immár árva Estella pedig két kisstílú tolvaj, a szimpatikus Jasper (Joel Fry, a film legjobb alakítását nyújtva) és a falánk Horace (Paul Walter Hauser) oldalán nő fel, majd a legmenőbb londoni divatcégnél kap kezdő állást, ahol tehetségének köszönhetően hamar a Bárónő (Emma Thompson) nevű tulajdonos jobbkeze lesz. Ő még nem tudja, de mi már tudjuk, hogy a zsarnoki asszony állt az egykori kutyatámadás mögött, aminek persze lesznek következményei, és hamarosan színre lép hősnők rosszabbik énje, Szörnyella.
Vagyis a legelején kapunk egy kis modern David Copperfieldet - nem a bűvészt, a Dickens mesét -, aztán egy nagy adag Az ördög Pradát viseltet, ahol a túlpörgő Emma Thompson játssza Meryl Streepet, a végén meg egy szaftos bosszúmese jön egy kis Harley Quinnes beütéssel, mindezt leöntve az 1970-es évek Londonjának glam rock és punk szcénéjával. Ezzel egyrészt nehéz hibázni, másrészt
nem attól lesz jó és izgalmas egy film, hogy nem hibáznak benne.
A Szörnyella abszolút minőségi darab egy remek központi karakterrel, akihez kapunk egy jó sztorit, sok jól eltalált mellékszereplőt és nagyon, de tényleg nagyon látványos körítést. Az utóbbi persze saját jogon is jár korszellemhez, meg ugye volt egy kétszeres Oscar-díjas jelmeztervezője is a filmnek Jenny Beaven személyében. És az a vicces, hogy ebből a sok jó elemből valahogy mégsem jön össze egy nagyszerű végeredmény. Talán azért, mert maguk a készítői sem hitték azt, hogy itt valami emlékezetesre kell törekedniük.
Craig Gillespie rendező (Én, Tonya, Plasztik szerelem) nyilván komoly kihívással nézett szembe, amikor a filmtörténet egyik ikonikus gonoszának kellett előzménytörténetet készítenie, ráadásul azzal a logikai bukfenccel, hogy az illető ekkor még nem gonosz. Vagy egyáltalán nem is az, csak félreértették, vagy mit tudom én. Mert ugye mind tudjuk, hogy az illető
egy kiskutyagyilkos, láncdohányos szörnyeteg lesz a későbbiekben,
szóval ezt csak úgy lehet megoldani, ha kizárjuk a fejünkből az 1961-es 101 kiskutyát és annak 1996-os élőszereplős verzióját a remekelő Glenn Close Szörnyellájával – ahol egyébként Hugh Laurie volt Jasper. A legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy egy teljesen más sztoriról van szó, ahol időnként jelzésértékkel kikacsintanak egy másik történetre, és így már talán elfogadhatóbb a dolog. Amivel alapvetően nincs semmi baj, csak érződik rajta, hogy egyfajta köztes megoldás az alkotók és a Disney marketing osztálya között – csakhogy a filmklasszikusok nem így születnek. Talán Emma Stone és Szörnyella alakja is egy kicsivel többet érdemeltek volna, de ne legyünk finnyásak, maga a film jól néz ki, helyenként egész vicces és izgalmas is - de megnéztem volna ebből egy korhatáros, ereszd el a hajam verziót is.
Értékelés: 7/10
