Azt, hogy az 1974-ben bemutatott francia Emmanuelle forradalmi mestermű lett volna, talán még a legnagyobb rajongói se mernék állítani. Az Emmanuelle Arsan regényéből készített erotikus film leginkább kuriózumként és bűnös élvezetként működött, akkoriban ugyanis még ritka vendég volt a mozikban a szoftpornó, pláne olyan, amelyben a női élvezetre került a hangsúly. Ha túlzás is lenne feminista produkciónak nevezni Just Jaeckin rendezését, az Emmanuelle sikerében nyilvánvalóan közrejátszott, hogy mindkét nemet meg tudta szólítani. A sikernek köszönhetően gyorsan franchise-zá is bővült a film, hat mozi és hét televíziós folytatás készült hozzá, mind az eredeti sztárjának, Sylvia Kristelnek a főszereplésével, később pedig különféle spin-off szériák indultak, az egyikben például a „Fekete Emmanuelle” kalandjait követhetjük, egy másikban pedig Krista Allen okítja a szex művészetére az idegen lényeket (Emmanuelle az űrben).

Az új adaptáció ötlete még úgy sem tűnt elvetendőnek, hogy már a bemutató előtt nyilvánvaló volt, hogy egy erotikus film a bármikor, bárhonnan elérhető online pornó korában nem borzolhatja fel úgy a kedélyeket, mint a 70-es években – de éppen emiatt lehetett (volna) izgalmas kísérlet a mai viszonyokra átdolgozni a történetet, pláne, hogy ezúttal a forgatókönyvért és a rendezésért is női alkotók feleltek. Audrey Diwan (az Esemény című brutális abortuszdráma rendezője) és Rebecca Zlotowski alaposan át is írták a történetet, és csak az alapjait hagyták meg. Emmanuelle itt nem férjezett nőként szexeli körbe Bangkokot, hanem szingliként érkezik Hongkongba dolgozni – minőségellenőrként egy luxusszállodát kell tesztelnie a tulajdonosok megbízásából. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy Emmanuelle beköltözik az egyik lakosztályba, igénybe veszi a különféle szolgáltatásokat, és monitorozza, illetve osztályozza a személyzet munkáját – a vezetőség azt reméli, hogy talál olyan kapitális hibát, amire hivatkozva ki lehet rúgni a hotel menedzserét (Naomi Watts). Közben több vendéggel is intim viszonyba keveredik, hol a bárban megismert páros ágyában köt ki, hol egy fiatal, exhibicionista lány csábításának enged. A legjobban mégis arra a rejtélyes férfire gerjed rá, akit már a Hongkongba tartó repülőn megpillantott, miközben épp bevitt egy másik idegen férfit a mosdóba egy gyors menetre. Kei (Will Sharpe) is a hotel vendége, de soha nem alszik ott, és senki nem tudja, mivel foglalkozik valójában, és ami még nagyobb rejtély, látszólag teljesen immunis Emmanuelle bájaira.

Leírva mindez pont úgy hangzik, mint egy klasszikus erotikus film szinopszisa, van szerelem, szex, szenvedély, plusz némi intrika, és szebbnél szebb emberek a fő- és az epizódszerepekben – Noémie Merlant-nak ugyan messze nincs olyan kisugárzása, mint Sylvia Kristelnek, de ő sem rossz választás. Az új Emmanuelle alkotói azonban úgy gondolták, megpróbálkoznak egy valóban forradalmi újítással, és kilúgoznak minden érzékiséget a filmjükből, és ebből a szempontból gyakorlatilag hibátlan munkát végeztek. Van ugyan jó pár szexjelenet, de

az irányelv mintha az lett volna, hogy a legkevésbé se emeljék meg az addigra már valószínűleg amúgy is szunyókáló nézők vérnyomását.

A kamera is látványosan távolságtartó és szemérmes, a színészek pedig olyan ritkán érnek egymáshoz, hogy az sem lenne meglepő, ha kiderülne, valójában még a koronavírus-járvány alatt forgott a film, és a Covid-előírások miatt kellett száműzni az intimitást a díszletből.

A megengedőbb értelmezés szerint az új Emmanuelle nem azért olyan lapos és érdektelen erotikus filmként, mert Audrey Diwannak fogalma sincs arról, hogyan működik ez a műfaj, hanem mert az volt a koncepció, hogy szakítanak az 1974-es filmmel és egyben a zsáner konvencióival. Amíg a férfiak erotikus fantáziáját köztudottan a látvány indítja be, addig a nőknél az érzékiség nem egyenlő a vizualitással, és mivel az új verzió a női célközönségnek készült, vélhetőleg ezért diskurálnak benne annyit a szexről, ahelyett hogy művelnék –

Emmanuelle szeretkezés közben csak annyira tűnik izgatottnak, mint más az adóbevallás kitöltésekor,

és akkor látszik csak bármilyen érzelem az arcán, amikor a különböző szexuális kalandjairól és fantáziáiról mesél Keinek, aki cserébe egy ujjal sem nyúl hozzá. Ha még ennél is jobb indulatúak vagyunk, a film erotikamentességét értelmezhetjük úgy is, mint reflexiót a mai társadalmi elidegenedettségre, amelyben már az intimitást is applikációkon keresztül éljük meg, és innen nézve aligha véletlen, hogy a férfi főszereplő aszexuális, a két leghosszabb szexjelenetben pedig a főhősnő saját magát kényezteti.

De ha vannak is izgalmas olvasatai a filmnek, attól még sajnos a kivitelezés maga pusztítóan unalmas, ami aligha lehetett az alkotók célja. A játékidő ugyan csak száz perc, de úgy érződik sokkal többnek, hogy valójában alig történik valami – mintha egy félórás kisfilm forgatókönyvéből dolgoztak volna az alkotók, és a hiányzó cselekményt azzal pótolták ki, hogy Emmanuelle Tarr Béla-filmeket megszégyenítően komótos tempóban járja végig a luxushotel különböző szintjeit, miközben modorosnál modorosabb dialógusokat folytat, és ábrándozva bámul a levegőbe. Igaz, a mérce nincs magasan, az eredeti Emmanuelle és a folytatásai sem hatoltak le bergmani mélységekig, úgyhogy ha Diwanék sajátos Grindhouse-projektként akartak volna tisztelegni a 70-es és 80-as évek filléres erotikus opusainak szexmentes részei előtt, akkor sem végezhettek volna autentikusabb munkát. Már csak az a kérdés, hogy aki 2025-ben jegyet vált a Diwan rendezésére annak tudatában, hogy milyen kaliberű alkotók állnak a projekt mögött, mennyire értékeli ezt a posztmodern gesztust, vagy az az eretnek gondolat fogalmazódik meg benne inkább, hogy azért lehet, hogy

nem ártott volna, ha az Emmanuelle néven bemutatott film nyomokban erotikát is tartalmaz.