Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik szeretik az őrülten vicces akciófilmeket, óriási szörnyekkel és lézerfegyverekkel.

Thor önálló filmjei eddig a Marvel-univerzum erősen B-ligás darabjai közé tartoztak: Kenneth Brannagh egy klasszikus királydrámát kreált az asgardi istenek köré, de a képregényesebb elemekkel nem nagyon tudott mit kezdeni, a második részt jegyző Alan Taylor meg csinált valami... vacakot. Bár hozzá kell tenni, hogy a vérnősző zöld szörny, a robotpáncélos milliárdos, a szuperkatona és a szuperkém (meg a nyilazós fickó) mind-mind tipikus képregénykarakterek, Thor viszont mégis csak egy isten a skandináv mitológiából. Chris Hemsworth pedig megtette, amit lehetett, és kihozta a maximumot a vicces furkó papírmasé karakteréből.

Talán ez lehetett az oka annak, hogy a Marvel egy olyan rendezőt keresett, aki értelmet tud adni annak, hogy egyáltalán létezzen egy harmadik Thor-film. Az új-zélandi Taika Waititi meglepő választás volt, és talán aggodalomra is adhatott okot: nem miatta, hiszen a hihetetlenül vicces Hétköznapi vámpírokkal és a csodálatos, hatalmas szívű Vademberek hajszájával már bebizonyította, hogy napjaink egyik legtehetségesebb filmese, hanem a keserű tapasztalatok miatt, hiszen egyre sűrűbben látjuk, hogy egy-egy egyéni látásmódú alkotót bedarálnak az óriási stúdiók. 

De Waititi megcsinálta. Pedig nem volt könnyű dolga, hiszen a címszereplő kidolgozatlansága mellett Asgard lakói sem túl érdekesek, és a közönségkedvenc Lokit olyannyira elhasználták, hogy már a Thor: Sötét világban is sokszor már csak afféle ötödik kerékként ormótlankodott. De Waititi felismerte és ki is használta, hogy Chris Hemsworth remek komédiás, így a gigászi költségvetésű, instant sikerfilmet a kötelező blocbuster-panelek ellenére is sikerült a saját képére formálni.

No de mi a csuda az a Ragnarök?

A film történetét illetően valamelyest spoileres lesz, de hát ez mégis csak jó ezer éve ismert sztori. Röviden: az istenek alkonya, a világ vége, amiből aztán egy új világ sarjad ki. A Ragnarök az utolsó, nagy csata, amiben mindenki meghal. Az alvilágból kiszabadul Loki és Fenrir, a farkas, Szurt, a lángóriás megtámadja Valhallát, becsatlakozik Loki a jötunheimi jégóriások élén, és az óriási harc végén mindenki meghal. 

A Ragnarök próféciája a film egyik alapvetése, Szurt (Surtur) is hasonló szerepet játszik, és már az előzetesekben is láthattuk Fenrirt. A farkas az eredeti mitológiában Loki gyereke, csakúgy, mint a film főgonosza, Hél (Hela), a halál istennője. A forgatókönyvírók ügyesen válogatták össze a mítoszok és az ide passzoló képregények elemeit, és gyúrták össze a Marvel egyik klasszikus sztorijával, a Planet Hulkkal.

Ugyanis gyakorlatilag két történetet szuszakoltak bele a filmbe: magát a Ragnarököt és Hulk bolygóközi kalandjait. A Bosszúállók: Ultron korának végén láthattuk, ahogy a besokallt Hulk űrhajóba száll és elhagyja a Földet - kiderül, hogy a Sakaar bolygóra, a világegyetem legócskább szeméttelepére került, ahol temérdek megnyert gladiátorviadal után ünnepelt sztár lett belőle.

A Thor: Ragnarök merészen új irányba tereli a sorozatot, és egy pörgős, látványos és fenemód vicces space-fantasy-t kreál belőle. Ennek fényében szinte mindegyik szereplő módosul kicsit: Thor ha nem is kap igazi mélységet, de simán elhisszük neki, hogy miután legurít velünk néhány hordó sört és elpoénkodik velünk, halál komolyan elmegy megmenteni a világot, mert fontos neki, Loki is sokkal rokonszenvesebb lett, és ugyan ott árulja el a másikat, amikor csak tudja, de a film abból is viccet csinál. A két testvér közti dinamika a buddy movie-k legjobb hagyományait idézi, ahogy folyton szívatják egymást, de vállvetve indulnak csatába. 

A friss megközelítés igazi nyertese azonban Hulk. Igen, a zöld szörnyeteg, és nem Bruce Banner. Hulk eddig nem volt több egy őrjöngő vadállatnál, és eddig csupán a Fekete Özvegy iránti érzelmes viszonya utalt arra, hogy azért jóval több lakozik a buflák fejében. A Bosszúállók óta Hulk személyisége sokat fejlődött - ez már abban is megnyilvánul, hogy nem csak vakkantgat, hanem tud beszélni. Talán mondani sem kell, hogy ő is elég vicces, de pár jelenetben megismerhetjük, hogy egyszerű jellem ugyan, de valójában mélységesen szomorú. Banner viszont nem több egy komikus sidekicknél, de tegyük hozzá, nagyon jól áll neki.

Az új szereplők is elég jól sikerültek: Tessa Thompson piás Valkűrje karakán, kemény nő, Thorral remekül illenek egymáshoz, Korg, a bárgyú kőlény, az univerzum legbénább forradalmárja, akit maga a rendező alakít, a Hela pribékjét játszó Karl Urban pedig már a Star Trekben is bebizonyította, hogy van érzéke a komédiázáshoz. A legjobb mind közül Jeff Goldblum mint Sakaar ura, a Nagymester. Harsány jókedvvel hülyüli végig a filmet, és szerepe szerint nem valami pozitív figura, de egyszerűen nem lehet nem imádni. Talán a főellenfél, Hela lehet az, akibe bele lehetne kötni. A talpig feketébe (és zöldbe) öltözött, feketére festett szemű Cate Blanchett lélegzetelállítóan gyönyörű, valóságos gót csoda, de gonoszsága teátrális, indítéka egyszerű, mint a bot - de hát mégis, milyen finomságokat várhatnánk a halál istennőjétől?

A látványra sem lehet panasz. Asgard filmről-filmre egyre jobban néz ki, Saakar pedig vizuálisan is rendkívül izgalmas, ráadásul a szemétteleppel övezett, óriási féreglyukak alatt elterülő szedett-vedett város Jack Kirby jellegzetes stílusjegyeit is magán viseli, ahogy többek közt a Nagymester katonáinak egyenruhája is. De feltétlenül meg kell még említeni Mark Mothersbaugh zenéjét is, ahogy a helyszínektől függően variálja az epikus szimfonikus és a 80-as éveket megidéző szintipop muzsikát.

És ha már 80-as évek: az előzetesek alaposan megtévesztettek minket, mert azért a film nem olyan tömény retróorgia, mint amit azok sugalltak - még a címfelirat sem az a vagány szivárványos, mint a plakátokon. Itt-ott felcsillan a szép emlékű évtized egy-egy hangulati eleme, de alapvetően egy klasszikus blockbustert kapunk. De abból is a legjobb fajtát, sok-sok akcióval és teljesen zakkant humorral. 

Értékelés: 9/10