Üres déjà vu lett a várva várt Mátrix 4.

A sok Marvel-, DC- és Star Wars-film között sajnos ma már nem elég a kungfubalett és a kocsmafilozófia. Az 1999-es kultfilm rajongói persze most sem fognak unatkozni.

Régen minden jobb volt, főleg a Mátrix-filmek!

Akár ez az ósdi közhely is lehetett volna ennek a kritikának a címe – mert hogy száztíz százalékosan igaz. Túlzás nélkül kijelenthető ugyanis, hogy a Mátrix 1999-ben korszakalkotó film volt, egy igazi mozitörténeti mérföldkő, amivel a Wachowski testvérek a semmiből katapultáltak a bevételi listák élére, A-listás szupersztárrá és popkulturális ikonná előléptetve Keanu Reevest, aki végre tényleg széles körben népszerűvé tudta tenni azt a cyberpunk műfajt, amelynek pár évvel korábban pont ő ásta meg a sírját a vásznon a Johnny Mnemonic – A jövő szökevényével.

Forrás: InterCom


Az éjfekete bőrkabátban és latex cuccokban feszítő, belassítva lövöldöző Neo és Trinity (Carrie-Anne Moss) maga volt a coolság. Morpheus (Laurence Fishburne), a foncsorozott napszemüveges fotelfilozófus szavait évekig idézgette boldog-boldogtalan, még talán hímzett fali áldás is készült az olyan bölcsességekkel, mint például a

„Szabadítsd fel az elméd! Más dolog ismerni az utat, és más járni rajta.”

A Mátrix hatására egy egész generáció kezdett el fekete bőrcuccokban járni és még éjszaka is napszemüveget viselni, a filmet szponzoráló Nokia pedig alighanem rekordbevételt könyvelhetett el az ezredforduló környékén (jelen sorok írója legalábbis egészen bizonyosan ennek a filmnek a hatására vett a balatoni bazársoron egy tükröződő lencsés napszemüveget, kezdte el hordani az apja műbőr dzsekijét és kért a „kicsattintós” avagy „banán” Nokia 7110 helyett egy megfizethetőbb árú 5110-est ballagási ajándéknak).

A felismerés pedig, miszerint az ismert világunk csak egy virtuális valóság, az emberek pedig valójában az idegenek tenyésztőkádakban fekvő, hús-vér akkumulátorai, nagyobbat ütött, mint a friss kungfubajnok Neo!

A '99-es Mátrix ráadásul ugyanúgy új fejezetet nyitott az akciójelenetek és a CGI-trükkök fejlődéstörténetében, ahogy annak idején a Terminátor 2. – Az ítélet napja tette. A „kungfubalett”-et, és a bullet time-ot, vagyis a belassított, látványos verekedéseket és a csigalassúsággal haladó, dugóhúzómintát rajzoló töltények izgalomfokozó látványát azóta is boldog-boldogtalan használja a filmekben.

Ugyanakkor az 1999-es Mátrix egyszeri és megismételhetetlen dolog volt. Ma már erősen eljárt felette az idő (próbáld meg elmesélni egy 2000 után születettnek, hogy mit mókolnak Neóék azokkal az utcai fülkékkel meg vonalas telefonokkal), és igazából annak idején is totálisan felesleges volt folytatni a Mátrix – Újratöltve és a Mátrix – Forradalmak című rókabőrökkel, mert azok igazából a nagy semmit magyarázták tovább egy kocsmai filozofálgatás szintjén: 

Dobd csak el a szürke és unalmas, de legalább kiszámítható és kényelmes kispolgári életedet, csak hogy utána olajfoltos teknőkben gubbassz naphosszat kinyúlt pulcsiban; és ha nem ölnek meg a gonosz robotok, néha izmos fekete fickókkal és bombázókkal is bulikázhatsz egy rozsdás gyárcsarnokban!
Forrás: InterCom


Azzal, hogy a Mátrix-trilógiát teljesen felesleges közel 20 év után leporolni, maga a Warner stúdió is tisztában volt. Olyannyira, hogy ezt ki is mondják a Mátrix feltámadásokban: itt ugyanis Neo megmaradt Thomas Andersonnak, az első rész csöndes programozójának, aki a Warner Bros. égisze alá tartozó szoftverfejlesztő cégnél bütyköli a Mátrix nevű VR-játék legújabb verzióját, amibe beleszőtte furcsa álmait is, amelyekről máig nem tudja biztosan eldönteni, hogy tényleg megtörténtek, vagy csak a képzeletében léteznek – és rendszeresen pszichológushoz (Neil Patrick Harris) kell járnia miattuk.

Egészen zseniális dramaturgiai csavar a negyedik részt immár a testvére nélkül megrendező Lana Wachowski részéről, hogy a szokásos hollywoodi folytatásoktól eltérően nem egy még nagyobb, még drágább, még látványosabb és még gagyibb Mátrixot forgatott. Ehelyett inkább hátralépett egyet, és zárójelbe téve a régi trilógiát, annak farvizén, sok-sok metapoénnal és kikacsintós humorral belekezdett inkább valami újba.

Nem csoda, hogy a Warner teljes marketingkampánya a pszichedelikus Jefferson Airplane-dallal arra épült, hogy Neo igazából csak egy torzonborz szakállú, loncsos hajú hobó, aki nem tudja eldönteni, mi a valóság, és mi a fantazmagória...


Csakhogy a Warner-főnökök valószínűleg szóltak a direktornak, hogy a Mátrix 4-nek nyomokban azért illene fekete lakkszerkót, bullet time-ot, hatalmas robbanásokat és régi, jól ismert karaktereket is tartalmaznia, így a Feltámadások nagyjából a játékidő felétől kezdve szinte nem áll másból, mint a régi Mátrix-trilógia Ctrl+C – Ctrl+V másolásából és a korábban megismert figurák már-már paródiába hajló fejtetőre állításából... És ez nagyon nagy kár, mert bár tény, hogy jó újra látni Lambert Wilsont a Merovingi szerepében vagy épp Jada Pinkett Smith-t Niobe-ként, Yahya Abdul-Mateen II pedig kifejezetten szórakoztató mint a mustársárga stricizakóban parádézó „fiatal Morpheus” (aki ráadásul nem az időutazástól lett ilyen, hanem valami más miatt, de azt inkább nem spoilereznénk el), a kultikus Mátrix-franchise azért többet érdemelt volna egy efféle seszínű biztonsági játéknál.

Forrás: InterCom

 

Sajnos a Mátrix 4. pont olyan, mint az okos lány a Mátyás király-mesében, aki hozott is ajándékot meg nem is: egyik pillanatban látványosan túl akar lépni a Mátrix-trilógián, hogy aztán satufékkel átcsapjon gátlástalan fanservice-be.

Márpedig retró nosztalgiázgatással nem lehet új mozitörténeti mérföldkövet csinálni. Ugyanebbe tört bele egyébként a Disney bicskája is a Star Wars-franchise kapcsán: egy új trilógia, két antológiafilm, számos videójáték és egy vegytiszta nosztalgiára építő tévésorozat után sem tudták eldönteni, hogy akkor most az idők végezetéig a Skywalkerekről, Han Solóról, Csubakkáról, a Halálcsillagról meg Boba Fettről fog minden folytatás és előzmény szólni, vagy kitalálnak inkább valami merész és új dolgot (ugyanez szóról szóra igaz egyébként az Alienre és a Terminátorra is, amely esetekben szintén csak a régi jó dolgok feltámasztása zajlik, inkább kevesebb, mint több sikerrel).

A Mátrix feltámadások sajnos se nem merész, se nem új – hiába is ringatja ebbe az illúzióba a film feléig a nézőt. Pedig az új figurák, például Jessica Henwick és Priyanka Chopra karakterei (Bugs és Sati) érdekesek, akárcsak az egyre emberszerűbb Mátrix-programok és a Mátrix-szimulációt fenntartó idegen lények, akikkel kapcsolatban bőven lehetne még mit mesélni. A mai blockbusteráradatban ugyanis nagyon úgy fest, hogy egy mátrixos akciójelenetekkel megpakolt Mátrix már nem tud labdába rúgni a szinte havonta új kalanddal jelentkező Marvel- és sci-fi hősök ligájában – akiknek ironikus módon pont az 1999-es Mátrix káprázatos effektparádéja és ütős sztorija kövezte ki az utat.

Szinte biztos, hogy a mai fiataloknak nem lesz akkora aha-élményük a moziban, mint a 22 évvel ezelőtti generációnak, és könnyen lehet, hogy a Mátrix 5-öt a szerény bevételek és az enyémhez hasonló fanyalgó kritikák miatt már sosem fogjuk látni.

A várva várt Mátrix feltámadások ugyanis sajnos látványos, de üres déjà vu lett , mert a sok Marvel-, DC- és Star Wars-film között ma már nem elég a kungfubalett és egy kis kocsmafilozófia.

Ítélet: 6/10

Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik annak idején moziban izgulták végig az 1999-es Mátrix-trilógiát. Más ugyanis ma már nemigen kíváncsi egy megkésett folytatásra...

 

Pokorny Lia az I Love You Babyt énekelte a SZESSÖN próbatermében, amivel Tomi és Jancsó simán fel is vehette volna helyben megalakult zenekarukba.