Julian Schnabel rendező, aki maga is elismert festő, sok mindent megtesz, hogy elidegenítse nézőit, de vitathatatlan, hogy lenyűgöző portrét készített a meggyötört Van Goghról.
Ma már elsősorban rendezőként ismerjük, de Julian Schnabel (A graffiti királya, Mielőtt leszáll az éj, Szkafander és pillangó) pályafutását festőként kezdte, ráadásul rendkívül sikeres, nagyon magasan jegyzett festőként, akinek munkáit a leghíresebb gyűjteményekben találhatjuk meg. Ennek fényében ironikus, ugyanakkor érthető, hogy ezúttal a művészettörténet talán legsikertelenebb, mégis egyik legnagyobb alakjáról készített filmet, Van Gogh az örökkévalóság kapujában címmel. A legtöbben úgy tudják, amíg élt, Vincent van Gogh egyetlen festményét sem tudta eladni, de ez tévedés, egy, azaz egyetlen képét megvették, de ez így talán még megalázóbb lehetett a festőnek, aki azt hajtogatta, hogy semmi baj, mert ő a jövőnek fest. Csakhogy ezt hajtogatja megannyi, valóban tehetségtelen dilettáns is, hogy a kudarcát leplezze, és Van Gogh életének legnagyobb gyötrelme az lehetett, hogy nem tudhatta, hogy van-e igazi célja és értelme annak, amit csinál. Persze nyilván az sem lehetett kellemes, hogy egész életében szegény volt, és a testvére, Theo adományaiból élt, ahogy az sem, hogy őrült volt és alkoholista.
Schnabel ott nyit, hogy Van Gogh (Willem Dafoe), miután sikertelenül igyekszik bekerülni a zajos párizsi festőtársaságba, barátja – sőt, talán egyetlen barátja -, Paul Gauguin (Oscar Isaac) tanácsára Dél-Franciaországba, Arles-ba költözik. Itt nyugalom várja és rengeteg fény. Megszállottan kezd dolgozni, miközben összebarátkozik a helyi fogadósnővel, a számtalan képén szereplő Madame Ginoux-val (Emmanuelle Seigner), és úgy tűnik, jobbra fordul a sorsa. A fejében dúló téboly azonban csak egy időre csillapul, és amikor az őt meglátogató Gauguin hazautazik, teljesen kicsúszik a talaj a lába alól, és elmegyógyintézetbe kerül. És bár innen kikerül egy időre, de valójában ez az első lépés a vég felé.
Bár a film egy meglehetősen fontos ponton eltér a korábbi verzióktól – Van Gogh életét számtalan film és könyv dolgozta fel eddig is -, de Schnabelt jobban érdekli, mi lát Vincent a világból, mi van a fejében, és ebből mi kerül a vászonra illetve a vázlatfüzetbe. Ehhez pedig egy kézenfekvő, de elsőre meglehetősen idegesítő módszert választ. Nyilván minden filmiskolában alapszinten tanítják, hogy a kameramozgás, a képvágások adják vissza az adott szereplő lelkiállapotát, és Schnabel is így dolgozik, csakhogy túltolja: a Vincent nyomában loholó, még a kézmozdulatait is lekövető kézikamera sokáig kifejezetten idegesítő. Merthogy, ha valamit tudunk Van Goghról, az az, hogy zaklatott volt – levágta a saját fülét, az ég szerelmére -, vagyis tök felesleges erre rájátszani, ahogy a párbeszédek sem mindig meggyőzőek. Nyilván, ahogy minden más filmes, Schnabel is felhasználta a festő leveleit, idézett ezekből, de ezek a mondatok itt sokszor nem kelnek életre, elavultnak, meghaladottnak hangzanak a művészetről folytatott párbeszédek, még akkor is, ha 1888-ban ezek valóban újszerű gondolatok voltak.
Ugyanakkor ott van az, ahogy a film bemutatja azt, hogyan festett Van Gogh, és az lenyűgöző, ahogy ott van Willem Dafoe játéka is. Neki nyilván nem esik nehezére BÁRMELY meggyötört lelket eljátszani, hiszen alkatilag is ez áll a legközelebb hozzá, de Van Gogh különösen fekszik neki. Elképesztő a hasonlóság is, ha a festő önarcképeit nézzük, és Dafoe olyan átéléssel, olyan érzékenységgel és energiával bújik ennek az elátkozott, darabokra eső, mégis nyilvánvalóan zseniális embernek a bőrébe, hogy az nem csak elviszi a filmet, hanem magasabb szintre is emeli. Van olyan, hogy egy színész tökéletesen beleéli magát az adott karakter szerepébe, az eredmény mégis zavarba ejtően túlzó, Dafoe viszont tökéletes. Mondjuk ő mindig az, már hosszú évtizedek óta, mellé pedig olyanokat kapunk bónuszként, mint Mads Mikkelsen, Mathieu Amalric vagy Niels Arestrup.
Értékelés: 7/10
