Bár a vadnyugat világa mocskos és erőszakos volt, az ezt bemutató western sokáig meglepően steril műfajnak bizonyult, lovagias főhőssel, makulátlan úrilányokkal és tisztességesen lejátszott párbajokkal délben a főutcán. Időről időre azonban szerencsére akad egy-egy izgalmas és kellően véres film, mint a most bemutatott Csontok és skalpok, ahol kicsit másként néznek ki a dolgok.
Django (1966)
Sergio Corbucci jó barátjával, Sergio Leonéval egy időben, sőt, talán kicsivel előbb kezdett bele a spagetti western műfajába, hogy aztán megannyi más dologban is kipróbálja magát. Később például olyan kultfilmeket rendezett, mint a Szuperzsaru vagy a Kincs, ami nincs.
Corbucci ugyan nem állt egy szinten Leonéval, de merész elképzelései voltak, és ő is szeretett másolni, jelen esetben Akira Kurosawa A testőrét. Filmjének hőse a bolyongó veterán Django – a nevet Django Reinhardt jazzgitárostól kölcsönözték -, aki mindenhová egy kopott koporsót húz maga után, és ennyi év után talán elárulhatjuk a poént: egy géppuska van benne.
Hősünk, a ragyogóan kék szemű Franco Nero egy kisvárosba érve két banda, fehérek és mexikóiak között dúló háború közepén találja magát, és mindkét oldal szívesen venné a szolgálatait és a géppuskát. Maga a történet ugyan nem újszerű, a film erőszakossága viszont sokaknak sokkoló volt.
Akkoriban jó, ha tízen meghaltak egy westernben, itt viszont 180 hullát gyártanak, ebből 78-ért a címszereplő felel, nem is csoda, hogy több országban nem kerülhetett forgalmazásba, ahogy az sem, hogy rengeteg folytatása és koppintása született.
Vad banda (1969)
A nyitó képsorban egy nyüzsgő hangyabolyt látunk, majd ahogy kizoomol a kamera, azt vesszük észre, hogy az izgatottság oka, hogy egy rakás kölyök éppen meggyújtja őket. Na, ilyen film ez, és bár korábban is készültek rendkívül véres alkotások, Sam Peckinpah új szintre emelte az erőszak ábrázolását.
A Vad banda a XX. század elején az utolsó vadnyugati bankrablók utolsó napjait mutatja be, és nem csupán kegyetlen, de az ölés rítusát egyfajta stilizált formában, valóságos táncként mutatja be, amihez teljesen újszerű vágási technikákat használt fel. A félresikerült, számos polgári áldozatot is követelő rablás után a fejvadászok elől Mexikóba menekülő banda új ellenségre talál egy helyi hadúrban, és akárcsak a Djangóban, itt is előkerül az új kor új fegyvere, bár az olasz verzióban egy kitalált kellékfegyverrel „dolgoztak”, itt egy valódi Browning géppuska kaszál le a filmvégi erőszakorgiában mindenkit, akinek fegyver van a kezében, férfit, nőt, gyerekkatonát, sőt, pár odakeveredett német tisztet is.
Halott ember (1995)
Bár Jim Jarmusch filmjére a legtöbben líraisága és szépsége miatt emlékszünk, ez nem feltétlen zárja ki azt, hogy a Halott ember ne legyen rendkívül erőszakos is egyben. A híres költő, William Blake nevét viselő hétköznapi könyvelő egy új állás reményében utazik a vadnyugatra, ám megérkezve kiderül, az állást betöltötték, viszont még aznap gyilkossági ügybe keveredik, és menekülnie kell a törvény elől.
Útja során találkozik a Senki nevű indiánnal, aki társául szegődik, és el is kél a segítség, mert a Blake-re kitűzött vérdíj miatt senkiben sem bízhatnak, és kegyetlen fejvadászok üldözik őket. Olyan kegyetlenek, hogy azt is látjuk, miként tapossák szét valakinek a fejét, de találkozhatunk őrült kannibálokkal – egyiküket az énekes Iggy Pop alakítja -, és mindenféle megátalkodott figurával.
A gyönyörű fekete-fehér képek és Neil Young már-már pszichedelikus zenéje csak növeli a kontrasztot. Johnny Depp pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja.
Az ajánlat (2005)
Nem csak Amerikában készülhetnek jó és hiteles westernek – láttunk mi már egész jó kínai vadnyugati drámát is -, és a kies Ausztrália helyszínnek is remek egy jóféle leszámoláshoz borostás férfiak között. Már az alaphelyzet is kegyetlen, hősünknek saját törvényen kívüli bátyját kell levadásznia és megölnie, hogy megmenthesse öccsét az akasztófától.
A pszichopata, kiszámíthatatlan bátyusnak azonban saját bandája és több szövetségese is van, és a törvény embereiben sem lehet feltétlenül megbízni. Nem véletlen, hogy a filmnek nemcsak a zenéjét, hanem a forgatókönyvét is a szintén ausztrál Nick Cave írta – ő szereti a sötét, erőszakos balladákat, ahol kizárt a happy endnek még a reménye is.
John Hillcoat filmje véres rajtaütések, kegyetlen leszámolások sorozata katonák, bűnözők, fejvadászok és őslakosok között, az üldözöttből hamar lesz üldöző, és a végeláthatatlannak tűnik a gyilkosságok sora, amit csak egy rendkívüli tett állíthat meg. Nehéz néznivaló Az ajánlat, de rendkívüli élmény.
Nem vénnek való vidék (2007)
Egy westernnek nem muszáj a régmúltban játszódnia, és erre aligha találhatunk jobb bizonyítékot, mint Ethan Coen és Joel Coen modern bosszúmeséje. A testvérek Cormac McCarthy szűkszavú, mégis rendkívül erőteljes regényéből kerekítettek egy rendkívül modern, mégis a műfaj klasszikus gyökereiből építkező vadnyugati történetet, ahol jól megférnek egymással a cowboy kalapok és a mexikói drogkartell, és ahol a legfélelmetesebb fegyver egy, a vágóhídon használt, légnyomással működő szögbelövő.
Minden úgy kezdődik, hogy hősünk antilopvadászat közben – igen, a vadnyugaton is él egy antilopfaj! – pár elhagyatott terepjáróra, egy rakás hullára és táskára bukkan, benne kétmillió dollárral, amit magával visz. Csakhogy ezzel olyan erőszakhullámot indít el, amelyet még az ügyben nyomozó, kiábrándult öreg seriff sem látott még viszontagságos pályafutása alatt.
A pénzt ugyanis egy pszichopata bérgyilkos indul el visszaszerezni, aki pénzfeldobással dönt emberi életekről. A parádésan megírt történethez – ami van olyan szemtelen, hogy adott esetben nem is mutatja valamelyik főszereplő halálát –, és zseniális párbeszédekhez olyan nagyszerű színészeket találtak, mint az idő előrehaladtával egyre jobb Josh Brolin, Tommy Lee Jones és a hátborzongató Javier Bardem. Nem csoda, hogy a film 4 Oscar-díjat vitt haza – a legjobb filmnek, a legjobb rendezőnek, a legjobb adaptált forgatókönyvnek, illetve Javier Bardem révén a legjobb férfi mellékszereplőnek járót.
Aljas nyolcas (2015)
A 2012-es Django elszabadul bizonyos tekintetben véresebb és kegyetlenebb film, részben azért, mert több szereplővel és helyszínnel dolgozik, Quentin Tarantino legújabb filmje azonban nagyságrendekkel jobb és élvezetesebb.
Az Aljas nyolcas egyfajta kamaradráma, ami javarészt egy helyszínnel dolgozik, a behavazott tájon, Wyoming erdős vidékén található postakocsi állomáson, ahová nyolc idegen menekül a vihar elől valamikor az amerikai polgárháborút követő időszakban. Van köztük fejvadász és foglya, volt északi lovassági tiszt és déli tábornok, cowboy, seriff és hóhér, de hamar kiderül, hogy nem mindenki az, aminek mondja magát.
Tarantino csak lassan, rengeteg szépen megmunkált, fekete humortól szuttyogó párbeszédek során jut el a nagy, véres és brutális leszámolásig, de itt-ott addig is elcsöpögtet egy kis asszonyverést, gyilkosságot, nemi erőszakot – illetve annak egy bizonyos fajtáját -, és teszi azt a szokásos bizarr, felkavaró, furcsa módon mégis szórakoztató módján. Samuel L. Jackson rég volt ilyen visszataszító, pedig ő a pozitív hős, Kurt Russell pedig ugyanazt az arcszőrzetet viseli, mint most a Csontok és skalpokban.
