Jean Grey, a fantasztikus erővel felruházott telekinetikus mutáns újra elmondott történetével búcsúzunk kedvenc génmódosult csapatunktól, de a búcsú kicsit szürkére, kicsit jellegtelenre sikerült.
Ha igazságosak akarunk lenni, akkor azért elég világos volt már a kezdetektől, hogy az X-Men: Sötét Főnix készítői mindig is vesztes csatát vívtak. Egyrészt azért, mert rég lehetett tudni, hogy a Disney felvásárolja a széria eddigi tulajdonosát és készítőjét, a Foxot, és ezzel az X-Men franchise hosszú-hosszú időre a fiókba kerül, de az is lehet, hogy vége lesz, hacsak ki nem találják, hogyan barátkoztassák össze a mutánsokat a Bosszúállókkal. Merthogy mostanra az utóbbiak lettek a Marvel mozibirodalom gigasztárjai, a mutánsok pedig afféle mostohagyerekekké váltak, még a rajongók szemében is. És másrészt tegyük fel azt a kérdést is, mi maradt még a témában, mit lehet kihozni még abból, hogy a köztünk élő mutánsok mások, mint mi, mégis olyanok, mint mi? Szerintem az égvilágon semmit.
Merthogy a legelső X-Men film, az X-Men - A kívülállók (2000) akkor még újszerű felvetése, amely szerint a mutánsok egy része ki akarja érdemelni az őket gyanakvással figyelő emberiség bizalmát, a másik részük viszont bátran megvédi magát minden támadástól, már rég nem újszerű. Minden részben ezt veszik elő és rágcsálják meg, és ezt a két oldalt képviseli az egymáshoz hol közeledő, hol távolodó, menet közben megfiatalított Xavier professzor (James McAvoy) és a mély sebeket rejtegető Magneto (Michael Fassbender), és őket nem lehet megkerülni, viszont nem is tudnak nekünk újat mondani. Nincs is semmi új a Sötét Főnixben, hiszen egy olyan főhőst kreálnak itt, akinek egyszer már megvolt a maga pillanata, hiszen Jean Grey, a szupermutáns az első három X-Men filmben megfutotta már a maga köreit, meghalt, feltámadt, mint a főnixmadár, veszélyessé vált és társai ellen fordult, majd észhez tért és megdicsőült. Ezt most egy fiatalabb közönség újra megkapja, azzal a különbséggel, hogy Jean erejére egy idegen faj feni a fogát, de ne szaladjunk előre.
Xavier professzor mutánsai jól élnek valamikor a 90-es évek elején, az amerikai elnök személyesen őt hívja, ha gondja akad, és most gondja akad. A magukat sztárnak képzelő X-Menek menekítik ki egy bajba jutott űrsikló legénységét a messzi világűrben, ám közben Jean Grey valami napkitörésszerű entitással találkozik. Azt hiszik, meghalt, ám csak erősebb lett, olyan erős, hogy a képességeit ő maga sem tudja már kontrollálni. Mindenki számára veszélyessé válik, különösen azután, hogy egy titokzatos lény egy szép szőke nő képében megkísérti és a bizalmába férkőzik. Így a mutánsok újra egy dilemmával néznek szembe: megmentsék vagy elpusztítsák azt, aki nemrég még a társuk és a barátjuk volt? Nem kérdés, a végén mit választanak, de mi történik ADDIG? Hát nem olyan sok dolog, és sajnos az sem igazán látványos.
Az, ami az űrsiklón történik, baromi jól néz ki, aláírom, és bár hőseink rengeteget tipródnak, főleg azon, milyen felelősség terheli Xaviert a történtekért, aki sok mindent nem árult el Jeannek a lány kiskorából, igazi nagy, látványos akció a legvégéig alig van. Az, ami van, lapos, üres, és az eddig forgatókönyvíróként és producerként ügyködő, első rendezését bevállaló Simon Kinberg dolgát nyilván az sem könnyítette meg, hogy a két legnagyobb Marvel siker, a Végtelen háború és a Végjáték nyomdokaiban kellett baktatnia, sokkal kevesebb pénzzel, lehetőséggel és persze tehetséggel. Szegény Kinberg nem is tudott sokat kihozni az alapanyagból, egyedül Michael Fassbender kapott néhány valóban intenzív jelenetet, Jessica Chastain pedig nagyon hatásos a különleges kisugárzású angrodün szőkeségként, aki Grey-t a bűvkörébe vonzza. Csakhogy maga Jean Grey nem válik átélhető, színes és izgalmas karakterré, részben azért, mert szinte felvezetés nélkül dobják elénk – gyakorlatilag félretéve azt, ami a X-Men - Apokalipszisban vele történt -, részben azért, mert a Trónok harcás Sophie Turner nem elég jó és/vagy kiforrott színésznő, hogy elvigyen egy ilyen szerepet. Famke Janssennek annak idején volt súlya Főnixként, neki csak pár jó másodperce van néha-néha.
Nem mondom azt, hogy az X-Men: Sötét Főnix kifejezetten rossz film, legfeljebb a párbeszédek minősége az, ami néha nagyon bántó, de záródarabnak, búcsúnak nagyon kevés, a mutánsok felett pedig elszaladt az idő, többször is lekőrözte őket a többi filmes szuperhős. Talán nem is baj, ha tényleg a fiókba kerülnek, pláne Logan nélkül, de jó lett volna egy igazán hatásos befejezés.
Értékelés: 5/10
