Tíz évet kellett rá várni, de megérte: a folytatás ugyan nem veri ki a plafont, de rendkívül szórakoztató, nagyon látványos és kellemesen véres, ráadásul újfajta zombikat is kapunk.
Tíz éve készült el minden idők egyik legszórakoztatóbb zombivígjátéka – és egyben akcióvígjátéka -, amiben pont az volt jó, hogy tökéletes arányban keverte a fanyar humort a véres akcióval, remek karaktereket talált ki és egy Pazar világot épített ki a maga tökkelütött, de vicces szabályaival. És furcsa helyzet állt elő, hogy a Zombieland (2009) esetében a folytatás ötletét nem is elsősorban az érintett stúdió forszírozta, hanem a rajongók, akik szívósan követelték a visszatérést Zombivilágba, és most tessék, visszatérünk! És azt mondom, végre! És ha már szabályok, a Zombieland - A második lövés címe is Columbus (Jesse Eisenberg) egyik alapvető szabályra utal: az utánlövéssel kell arról meggyőződni, hogy az élőhalott tényleg halott – ez a második pont a listán, rögtön a Testedzés és a Kerüld a klotyót! szabályok között.
Zombiból pedig bőven akad tíz év múlva is, sőt, egyfajta zombievolúció zajlik., a fertőzöttek diverzifikálódnak, fejlődnek és specializálódnak, ahogy azt már a legelején megtudjuk, míg hőseink nem sokat változnak. Columbus még mindig egy okoskodó puhapöcs – már elnézést -, Tallahassee (Woody Harrelson) még mindig a tettre kész suttyó, az annak idején hozzájuk csapódó lányoknak viszont ez egyre kevesebb, és egy szép napon megpattannak. Szerencsére érkezik helyettük egy csacska, de mutatós szöszi (Zoey Deutch), ami némileg kínos helyzetet teremt, amikor Wichita (Emma Stone) visszatér elpanaszolni, hogy húga, Little Rock (Abigail Breslin) őt is faképnél hagyta egy jóképű hippi kedvéért. Így az egész társaság felkerekedik, hogy megtalálják az idő közben nővé cseperedett kislányt, hogy helyette szuperzombikra, saját hasonmásaikra és Elvis Presley rajongókra találjanak.
Az amerikai kritikusok nagyon lehúzták a filmet, így félve ültem be a moziba, de kár volt aggódnom. Az tény, hogy a történet nem túl izmos, de ha felidézzük az első részt, akkor nyilván feltűnik, hogy onnan sem a sztorira emlékszünk, legfeljebb annak pár mozzanatára, hanem a poénokra, a hangulatra és az arcokra. Így van ez itt is, és a rendezést újra bevállaló Ruben Fleischer (Venom, Gengszterosztag) rendszerint jó érzékkel hoz be új arcokat – bár van pár irritáló kivétel, de nem spoilerezek -, és a már említett Zoey Deutch és Rosario Dawson is ilyen, és persze mindketten a megfelelő földrajzi néven, Madisonként, illetve Nevadaként futnak. Ennél pedig nem is kell sokkal több, mert Eisenberg és Harrelson hozza a formáját, akárcsak a velük minimum egyenrangú, de inkább jobb Emma Stone, csak szegény Breslinnek nem tett jót az elmúlt időszak, és nyilván ezért is tüntették el a játékidő jelentős részére.
És persze ott vannak a dumák, a régi jó „majdnem tapló” dumák, a kis szurkálódások és a nagy poénok, ezek ugyanúgy viszik a filmet, mint tíz éve, és persze most furcsa élvezetet nyújt azt nézni, miként loccsan szét egy rakás zombifej – és nem biztos, hogy jól járnak, ha valaki mélyebben kielemezné, miért is olyan jó ez nekünk, de jó. Ráadásként egy The Walking Dead poént is kapunk, és a legvégére pedig visszatér egy közkedvelt szereplő is, azt érdemes kivárni!
Értékelés: 7/10
