A Netflix új koreai horrorja, A nyolcadik éjjel főhőse egy szerzetes, aki egyik kezében imafüzérrel, másikban baltával vadászik egy több ezer éves szellemre. A balta a hatásosabb.
Az meg hogy hangzik, hogy buddhista horror? Merthogy a Netflixen most debütáló új koreai horror, A nyolcadik éjjel szerint a
világ első szuperhőse maga Buddha volt,
aki úgy ezer éve a világra törő démont legyőzte, annak mindenható két szemét, egy vöröset és egy feketét egy-egy ládába zárva rejtette el, az egyiket Nyugaton, a másikat Keleten. Talán egyszerűbb lett volna őket megsemmisíteni, de Buddha nem az a romboló istenség, így viszont nyilván megtalálja valaki az egyik szemet, a démon pedig újra elindul, hogy meghódítsa a világot – amihez már csak a másik szem kell.
Az első szemet egy őrült tudós találja meg, majd amikor eljön a vérhold – létező jelenség, amikor a Föld a Hold és a Nap közé kerül, ennek következtében teljesen elzárja a Holdat minden napsugár elől -, minden adott egy jó kis apokalipszishez. Ehhez csak annyi kell, hogy a démon hét meghatározott emberi testet járjon be. És itt jön a képbe szerzetesünk (Sung-min Lee), aki a már említett
baltával és rózsafüzérrel, illetve egy hallgatási fogadalmat tett kispappal (Nam Da-Reum) az oldalán próbálja megállítani azt, ami megállíthatatlan, de a papnak van egy terve.
Ha megölik azt, akit megszállni készül a démon, akkor rövidre zárják a sort, de akárhogy is nézzük, az ugyebár gyilkosság, és itt jön a képbe egy hirtelen természetű rendőr (Kim Yoo-Jeong), aki nem hisz a természetfelettiben, és a társa, aki viszont igen.
A nyolcadik éjjel furcsa állat, merthogy a történet váza rendkívül sok elemből épül fel, az alapja egy nagyon színes mitológia, sok karaktert mozgat, és persze egy véres horror, a megvalósítás azonban messze nem olyan nagyívű, mint amit egyrészt egy Netflix produkciótól, másrészt a nemzetközi szinten is nagyon magasan jegyzett dél-koreai filmipartól várnánk. Merthogy ez mégiscsak egy kicsi világ - nyilvánvalóan a szerény költségvetés okán - még akkor is, ha az emberiség jövője a tét, amit így, ebben a csomagolásban kicsit nehéz elhinni. Ez persze nem feltétlenül baj, mert Tae-kyung Kim rendező (Puzzle) egyrészt a rendelkezésére álló kevés eszközzel is jól mesél, másrészt jó arcokat talált ehhez a meséhez. Bár a rendőrös szál sem rossz, a sokat megélt, bűntudattól gyötört szerzetest alakító Sung-min Lee (Fekete Vénusz, Lebegő Kard) adja el mindezt. Ha nincs az ő barázdált arca, éjsötét tekintete és nagyszerű jelenléte, ami mellett az sem számít, hogy egész jeleneteket csinál végig úgy, hogy meg sem szólal, akkor ez az egész feleannyira sem működne.
De ott van ő és a baltája – nem tudom, mi ez a baltafetisizmus a koreai és kínai filmeknél -, és ellene nincs esélye a mindenféle démonoknak. Amik vagy akik néha egész röhejesen néznek ki, néha viszont meglepően ijesztőek. A megszállt diáklány poént persze itt sem tudták kihagyni, sőt, a kamera hosszasan ejtőzik a nyakát ropogtató, vicsorogva vigyorgó lény/lány arcán, aminek apró szépséghibája az orcáján tátongó résből kikandikáló vérvörös szem, szóval vannak itt guszta dolgok. Nem ez lesz az idei év legjobb koreai filmje a Netflixen, de komoly csalódást azért nem okoz.
Értékelés: 7/10
