Az Alma nem esik messze című sorozat ezúttal azt vizsgálja, mit történik, ha eltűnik a családból az összetartó, de manipulatív erő: az anya.
Az elmúlt években ismét népszerűek lettek a diszfunkcionális családokat középpontba állító sorozatok. Csak hogy két példát említsek: mindjárt ott van az HBO Maxon az Utódlás és a SkyShowtime-on (valamint most már a Netflixen is) a Paramount Network szériája, a Yellowstone. A közös bennük, hogy amellett, hogy egy működésképtelen családot mutatnak be, melynek tagjai folyton titkolóznak, egymás ellen áskálódnak és manipulálják a másikat, ezek mindig gazdag, befolyásos famíliák. Az őskép, a minta a Dallas, ez alap, nem véletlenül nevezik a Yellowstone-t a 21. századi Dallasnak, de ma már nem elég egy olajtársaság és pár szerelmi affér. Jól tudják ezt az említett szériák alkotói, és tisztában van vele Melanie Marnich is, Az alma nem esik messze című Peacock-sorozat kreátora.
A hétrészes sorozat nálunk a SkyShowtime-on látható, és hetente kerülnek fel új részek – jelen cikk írásakor a negyedik rész volt a legfrissebb. Természetesen Az alma nem esik messze is regényadaptáció, ahogy az manapság lenni szokott, mégpedig Liane Moriarty könyvéből készült: ő írta a Nicole Kidman nevével fémjelzett Hatalmas kis hazugságok alapját képező könyvet is. Bevált recepten ne változtass:
az úgy indul, hogy valaki meghal, ez úgy, hogy valaki eltűnik.
A különbség annyi, hogy itt tudjuk, ki tűnt el.
Az alma nem esik messze középpontjában a Delaney család áll, akik nemcsak megbecsült tagjai a kisvárosi közösségnek, de sokat köszönhet nekik egész West Palm Beach, hiszen ők voltak a tulajdonosai a jól menő teniszklubnak, és rengeteget tettek a városért és a helyi teniszközösségért: még kitüntetést is kapnak, mikor nyugdíjba vonulnak. A szereposztás erős: a férjet, Stant Sam Neill, a felséget, Joyt pedig Annette Bening alakítja. A gyerekeik közt is van pár meglepetés, és mindenképp ki kell emelnem Jake Lacyt, aki a szintén peacockos A Friend of the Familyben hátborzongatóan alakította a manipulatív pedofilt (a sorozat ugyancsak a SkyShowtime-on látható, kritikánkat itt olvashatjátok). Természetesen
egyik gyermek sem váltja be a szülők reményeit, mindegyik megy a maga útján, mindegyik a maga módján elcseszett, és teniszbajnok egyikből se lett.
A közeg ismét a felső középosztály, akár a Hatalmas kis hazugságokban, az olyan emberek miliője, ahol sokat számít a külsőség, és ahol rengeteg a titok és az elfojtott indulat.
Liane Moriarty ebbe a közegbe ejti a csavaros rejtélyt, amit egy idegen érkezésével is megfejel. A sorozat azzal indul, hogy Joy eltűnik, legalábbis pár napja senki sem hallott felőle, mi meg csak a véres biciklijét látjuk, illetve a szétgurult almákat az úton – na jó, ez utóbbi nem túl eredeti. A széria a manapság jól működő formát használja:
a jelenben folyik a nyomozás, a múltban megismerhetjük az előzményeket, azt a folyamatot, ami az eltűnéshez vezetett.
Ez utóbbiban tűnik fel egy furcsa lány, Savannah Pagonis, aki egyszer csak bekopogtat a szülői házba azzal, hogy a pasija bántalmazta, megszökött tőle, és épp itt keresett menedéket, mert égett a villany. A lányról semmit se tudni, iratai nincsenek, csak az van, amit elmesél, de a szülők épp előtte beszélnek arról, hogy milyen keveset látják a gyerekeiket, hát tessék, most van valaki, akit pátyolgathatnak. Savannah szerepére remek választás volt Georgia Flood: külsőre olyan, mint egy jámbor kislány, aki a széltől is összerezzen, de a tekintete olykor akár egy manipulatív szociopatáé is lehetne.
A manipuláció amúgy az egész sorozat egyik mozgatórugója, és nemcsak nagyban, de kicsiben is, hiszen ahogy egyre többet megismerünk a család történetéből, annál világosabb lesz, hogy Joy is tipikus, manipulatív szülő, aki a szeretetével, az odafigyelésével és a sértettségével befolyásolja a gyerekeit. Ahogy kibomlik az eltűnés háttere, úgy rajzolódik ki a megnyomorított gyerekek jelleme is – illetve csak rajzolódna, ugyanis
a széria igazi gyengesége a karakterfestés.
Még az olyan színészek, mint Sam Neill és Annette Bening sem tudnak többet kihozni a figuráikból, mert egész egyszerűen nincsenek kellően kidolgozva: idő ugyan lett volna rá, de teret nem kapnak. Ahogy a gyerekek sem. Ez azért is érdekes, mert elvileg minden epizód középpontjában egy-egy gyerek áll, gyakorlatilag viszont még így sem tudunk meg róluk sokat, mindegyik megmarad a maga – ha nem is papírvékony de annál nem sokkal vastagabb szintjén. Ez sajnos igaz a nyomozópárosra is, meg általában mindenkire, kivéve Savannah-t: mivel ő rejtélyes figura, rá irányul minden figyelem, a forgatókönyvíróké is, sajnos a többi karakter kárára. Pedig ha egy diszfunkcionális családot állítanak középpontba, akkor nem ártana a tagjait valamivel több dimenzióban láttatni.
Szóval Az alma nem esik messze nem olyan erős, mint a Hatalmas kis hazugságok (első évadja), de képes hozni annak hangulatát, ha színvonalát nem is. A rejtély meg úgyis elviszi a nézőt hét részen keresztül, szóval van miért maradni, csak épp nem lesz emlékezetes.
még több diszfunkcionális család
Karácsony környékén gyakran szabadulnak el az indulatok az összezártság miatt – de ha megnézzük ezt a listát, megnyugodhatunk, hiszen még mindig jobb saját családunkkal karácsonyozni, mint ezekkel a szörnyűséges filmbeli famíliákkal.
Tovább