Jeff Bridges idén 72 éves, amikor a DisneyPlus-on futó új sorozatát, A nagy öreget forgatta, még „csak” 70-71 volt, de már az is öreg. Mármint a legtöbb embernél, de nála a fene tudja, nem tudtam eldönteni, hogy csak eljátssza az öreget vagy tényleg az. Merthogy karaktere itt feledékeny, túl gyakran megy éjszaka vécére, rozoga is, de ha kell, puszta kézzel szed darabokra akárkit. Nyilván ezért hívják a nagy öregnek.

A karakter neve Dan Chase, de van egy csomó más neve is, merthogy egykor a CIA-nek dolgozott, de már harminc éve kiszállt és felszívódott. Csak nem elég jól, mert üldözői három évtized után rátalálnak, és bár az első próbálkozások kudarcot vallanak, a hajszába bevonják Chase egykori felettesét, Harold Harpert (John Lithgow) is, aki ugyan nem szeretné elkapni hősünket, de muszáj neki, mert az olyan titkok tudója, amik neki is kárt okozhatnak, ha napvilágra kerülnek. A játszmában két ember tölthet be kulcsszerepet, Chase titokban felnevelt lánya, akivel zsarolni lehetne őt – HA megtalálják -, és egy afgán hadúr, aki annyi év után elszámolna hősünkkel, és ne feledkezzünk el Chase két tökéletesen kiképzett rottweileréről, Dave-ről és Carolról, akikkel számolni kell, ha tetszik, ha nem.

A nagy öreg több szempontból is furcsa sorozat. Furcsa, mert elég ritkán látunk egy nyugdíjas korú embert egy akciósorozat főszerepében. A Redet (2010) és folytatását tekinthetjük előzménynek, de azok elég idétlenek voltak, a készítők – a Jerichón, a Fekete vitorlákon és a See-n közösen dolgozó Jonathan E. Steinberg és Robert Levine – itt nagyon is komolyan vették az öregség témáját, a veszteségeket, a megbánást a múlt miatt, a kihagyó memóriát és nehezebben működő testet, és minden mást, ami ezzel jár.

És ez jó, mert igazi érzelmi töltetet ad, és mert hiteles, még akkor is, ha ez néha a tempó rovására megy

– igaz, ugyanez a tempó az akciójeleneteknél egészen elképesztő, sőt, brutális tud lenni, hogy aztán más leszámolásoknak csak a töredékét vagy a végeredményét lássuk. Nyilván mindez azért is hiteles, mert Jeff Bridges alakítja a főhőst, és ezzel el is jutottunk a másik furcsasághoz.

Nyilván feltűnő, hogy a játékidő milyen nagy részét teszik ki a telefonbeszélgetések – néha ugyanaz a beszélgetés akár kétszer is, az eseményeket a hívott és a hívó fél szemszögéből meglepően kreatívan mutatva be. Ennek elég nyomós oka van:

a forgatás alatt ugyanis Bridges kétszer is közel került a halálhoz,

először a limfómadiagnózisa miatt került kórházba, majd a kemoterápiás kezelés alatt koronavírusos lett, ami miatt öt hetet töltött kórházban.  A stábnak a Covid miatt amúgy is le kellett állnia egy időre, közben részletben vettek fel dolgokat, a színész betegsége miatt pedig nagyobb hangsúlyt kaptak azok a jelenetek, amikben nem szerepel, vagy ahol egyedül van.  

Ez nyilvánvalóan azt jelentette, hogy masszívan át kellett írni az egész forgatókönyvet, más hangsúlyt adni bizonyos részeknek, egyes karakterek pedig jobban előreléptek. Ez sokszor tetten érhető, de a készítők javára kell írnunk, hogy egyszer sem annyira zavaró, pedig az ilyesmi szinte kivétel nélkül az szokott lenni.  Az érdem nagyrészt Bridges-é, de nem kizárólag. A történet ugyanis eleve klisékből épül fel – a visszavonult ügynök, a kísértő múlt, az üldözött, aki veszélyesebb, mint az üldözői, az árulások, a titkok, és így tovább -, ezek a klisék fel- és lecserélhetők, tetszőleges sorrendben variálhatja őket egy tehetséges filmes. Persze csak akkor, ha maga a végtermék túlmutat a kliséken, ha megvan a maga hangulata, és ha olyan karakterekre épül, akikért érdemes izgulni.

Itt jön be az első és talán egyetlen hiba. A jelenben zajló leszámolás és összecsapás okai a múltban keresendők, ahogy azt a sorozatban a kelleténél is többször elmondják. A múlt pedig nem olyan izgalmas, mint a jelen, így megjelenítve pedig pláne nem. Nem tudom, miért erőltetik az ilyesmit, mert sosem jön be, karizmatikus, ismert színészek fiatalkori énjét eljátszani iszonyatosan hálátlan feladat lehet, és most is az. A fiatal, a szovjetek által megszállt Afganisztánban ügyködő Dan Chase-t alakító Bill Heck ugyan nem bántóan rossz, de nem is különösen érdekes, ami persze annak is köszönhető, hogy a múltbeli szál sincs olyan parádésan kidolgozva. Persze, érthető, hogy ki kellett dolgozni az előzményeket, csak kicsit döcögősre sikerült, az pedig nyilván nem fért bele az amúgy is eléggé „túlbeszélt” sztoriba, hogy ezt valamelyik karakter csak úgy elmesélje, még akkor is, ha olyan jó karakterekkel gazdálkodhat a széria, mint Bridges menekülő exügynöke, John Lithgow öreg rókája, vagy a mostanában méltán felkapott Alia Shawkat fiatal CIA elemzője.

És persze ott vannak a sosem beszélő karakterek is, a két rottweiler, és bár ez a szál is visszaköszön máshonnan – elsőre Halle Berry kutyái ugranak be a John Wick: 3. felvonás – Parabellumból (2019) -, de ha jól használják őket, akkor ezzel nincs semmi baj. És itt jól használják őket: ők Jeff Bridges csodafegyverei.

Értékelés: 8/10