Timo Tjahjanto indonéz rendező nem arról híres, hogy szereti túlbonyolítani a filmjeit. Első nagy sikerében, a Headshotban az amnéziás főhősnek egy egész bűnszervezetet kell lemészárolnia, hogy megvédjen egy nőt. A Netflixnek forgatott Az éjszaka eljön értünkben egy korábbi bandatag lemészárol egy komplett triádot, hogy megvédjen egy kislányt. Legújabb, szintén a Netflixen debütált filmjében pedig a változatosság kedvéért egy renitens bérgyilkoslány száll szembe az indonéz alvilággal, hogy megmentsen egy árván maradt kiskamaszt.

A Kóbor árnyék papíron ennél azért összetettebb, de nem sokkal. Ahogy Az éjszaka eljön értünkkel a hongkongi akciómozik fénykora előtt akart tisztelegni Tjahjanto, úgy merített ihletet most a John Wick-filmekből, legalábbis ami a mítoszépítést illeti. Elképzelt ő is egy titokzatos, szigorú kódrendszer alapján működő bérgyilkosszervezetet, az Árnyékot, akik olyan hatékonyak és könyörtelenek, hogy egy teljes jakuzaklánt is ki tud két emberük pillanatok alatt iktatni. Ez történik a Takeshi Kitano-féle Zatoichi által inspirált, Japánban játszódó nyitójelenetben, amelyben a küldetést ugyan elvégzik, kivégzik, akit ki kell – szó szerint fejek hullanak –, de a 13-as fedőnéven futó tinédzser bérgyilkos elkövet egy komolyabb bakit, így mentorának és felettesének, Umbrának kell befejeznie a melót. Büntetésből 13-ast felfüggesztik, visszatér Indonéziába, ahol tanúja lesz annak, hogy megölik a szomszédjában lakó kamaszfiú drogfüggő anyját. A bérgyilkoslány összebarátkozik a Monji nevű sráccal, ezért elég érzékenyen érinti, amikor a legnagyobb jakartai bűnszervezet tagjai elhurcolják a fiút. Elindul, hogy kiszabadítsa őt, és egyszemélyes bosszúhadjárata olyan nagyot szól, hogy a hír eljut az Árnyék vezetőségéhez, és mivel 13-as munkaszerződésében nincs benne, hogy felfüggesztése alatt lokális népírtást követhet el, elküldik Umbrát, hogy állítsa le, és iktassa ki a tanítványát.

A történet nyilvánvalóan csak ürügyként szolgál az akciójelenetek összekötésére,

ha ugyanis megpiszkáljuk kicsit, akkor több lyukat találunk benne, mint 13-as áldozataiban, miután különféle szúró- és vágófegyverekkel tűpárnát csinált belőlük. A leghanyagabb húzása az író-rendezőnek, hogy kapásból zárójelbe teszi a film kiindulópontját, vagyis, hogy itt elvileg egy kezdő bérgyilkost látunk, aki az első küldetését el is bukja. A folytatásban ehhez képest átmegy egy John Wickbe oltott terminátorba, és olyan hatékonyan irtja az ellent, mintha évtizedes rutin állna mögötte – sőt, a még lövések elől is képes elugrálni, mint egy képregényes szuperhős. A motivációi is papírvékonyak – ha valaki a verduni csatát megszégyenítő vérfürdőt rendez, akkor azt illik alaposan megindokolni, ehhez képest még Tjahjanto is érzi, hogy sántít a történet, ezért adja két mészárlás közt 13-as szájába ezt a magyarázkodó mondatot:

„Tudom, hogy ez furcsa, csak két napja ismertem meg Monjit…”

Minderre jogos ellenérv lehet, hogy ahogy a pornóban sem a szöveges átvezető részek számítanak, úgy a Kóbor árnyék esetében sem az árnyalt karakterekre, a kidolgozott motivációkra vagy a szellemes dialógusokra izgul fel a célközönség, hanem az akciókra, abból pedig jutott bőven a 143 perces játékidőbe. A 13-as és az útjába kerülő rosszarcúak minden létező eszközzel aprítják egymást, késsel, karddal, pisztollyal, gépfegyverrel, szögbombával és pusztakézzel, és közben elfolyik több hektoliternyi vér (a rendező állítja, hogy CGI helyett 85%-ban praktikus effekteket használtak, ami becsülendő), és a hősnőnk is úgy néz ki a film végére, mint aki letolt egy duplaműszakot a vágóhídon.

A maratoni akciójelenetek közben a gyiloknemek és a horrorisztikus sérülések kellően változatosak, a kameramozgások tanítani valóan dinamikusak, és ami talán a legfontosabb a 20 éves Aurora Ribero személyében sikerült egy olyan színésznőt találni, aki hiteles halál- és rokkantnyugdíj-osztó fúriaként. A pályáját modellként és énekesnőként kezdő 20 éves Riberónak semmilyen harcművészeti előélete nincs, de olyan lendülettel veti bele magát a közelharcba, és olyan kisugárzása van, amivel már-már sikerül kompenzálnia a karaktere alulírtságát. 

Ha a Kóbor árnyék 100 perc után véget érne, akkor úgy állhatnánk fel a tévé elől, hogy láttuk az év egyik legszórakoztatóbb, toplistaesélyes akciófilmjét, Tjahjanto azonban ezután még ráhúz bő félórát, hogy további tortúrának vesse alá főhősnőt, és vele együtt a nézőket. Ha az indonéz rendező célja eleve az lett volna, hogy a szándékos túltolással tükröt tartson a saját filmjének, és rámutasson arra, hogy a szórakoztató, de esztelen erőszaktól csömört lehet kapni, akkor se csinálhatta volna jobban. Tjahjanto pontosan azt műveli a saját nézőjével, mint az a szülő, aki a dohányzáson kapott gyerekét úgy bünteti meg, hogy elszívat vele egy egész doboz cigarettát.

Így lesz végül a bűnös élvezetből egy olyan émelyítő élmény, amit nem biztos, hogy bármikor is újra át akarnánk élni.