Idejét nem tudom, mikor láttam utoljára igazán jó, megdöbbentő thrillert – az elmúlt tíz-tizenöt évben biztos nem (persze simán lehet, hogy valami elkerülte a figyelmemet, szóval javítsatok ki, ha tévednék). Nincsenek nagy elvárásaim, nem azt mondom, hogy minden üsse meg a Hetedik szintjét, de azért van egy minimum. Ebbe egyebek közt beletartozik a sűrű atmoszféra, az emlékezetes karakterek és az érdekes bűnügy (ha nem is fut ki báger nagy csavarra, legalább keltse fel a néző figyelmét). Na most, épp az utóbbi az, amin a legtöbb film elcsúszik: mindenképp meg akarja lepni a nézőt valami fordulattal, ám azt sosem sikerül igazán jól felépíteni: vagy jóval jelentéktelenebb lesz, mint amit ígér; vagy nagyot szól, de valójában bűzlik a logikai hibáktól. Ezt a terhet persze épp az imént említett Hetedik hagyományozta rá a műfajra, és 1995 óta mindenki igyekszik olyan lezárást rittyenteni a thrillerének, ami legalább gyomron rúgja a nézőt. A Hidegvér nagy szerencséje, hogy nem ezt az utat választja, ami még nem jelenti azt, ahogy az általa kijelölt csapás jó lenne.

A Netflix új thrillere elég ígéretes volt, mi is többször neveztük az év legvárósabb filmjének a streamingóriás felületén, de az igazat megvallva túl nagy volt a hűhó körülötte, így az elvárások csak nőttek és nőttek. Sajnos azonban ha csak úgy tekintek rá, mint egy átlagos Netflix-filmre (amolyan „tizenkettő egy tucat”, „egynek jó volt”-film), még akkor is komoly problémák vannak. Kapásból a filmnek nincs igazán expozíciója: kapkodjuk a fejünket, nem értjük kiket látunk és miért, de megyünk tovább szakadatlanul, és mire világos, hogy miféle karakterek közé csöppentünk, már elmúlik a varázsa annak, hogy egy csapásra belehelyezkedjünk a történetbe. Nincs ellenemre az in medias res, ha jól csinálják. Márpedig azt nem könnyű jól csinálni, hiszen úgy kell a dolgok közepébe vágni, hogy a néző ne érezze kirekesztettnek magát, ne azon agyaljon jelentről jelentre, hogy mi történik épp és kikkel. De ez csak a kezdeti probléma a filmmel.

A történet egy ingatlanügynök brutális meggyilkolásával indul, amit a búsképű nyomozó, Tom Nichols (Benicio Del Toro) igyekszik felgöngyölíteni, de persze jóval többről van itt szó, mint egy szimpla gyilkossági ügy. Ahogy Nichols sem az az átlagos nyomozókarakter, legalábbis elsőre nem annak tűnik, és itt jön képbe a krimik egyik legfontosabb szabálya: legyen egy karizmatikus nyomozód, különben ott ette meg a fene az egészet.

Benicio Del Toro hozza is kötelezőt, mintha minden ilyen szerepet rászabtak volna: férfias kiállás, karcos hang, és hol markáns tekintet, hol pedig szívszorító kutyaszemek.

Ennél többet azonban nem igazán tud hozzátenni a szerephez, mivel még a főkarakterek sincsenek megírva rendesen. Ki a tököm ez a Tom Nichols? - fogalmazódik meg a nézőben, miután egy közös vacsorán látjuk először a kollégáival, és kiderül, hogy durván megvágta a kezét, amit felesége szerint meg is érdemelt (Dühkezelési problémák? Bántalmazás?), majd elsüt egy enyhén szólva is homofób viccet az asztalnál, de mintha (mintha?!) nem igazán élvezné ezt a helyzetet. Aztán kiderül, hogy annak idején, mikor még Philadelphiában volt zsaru, a kollégái ellen ment a nyomozás, és azt hitték, hogy be fogja őket mószerolni, ezért zaklatták őt és a feleségét is (Alicia Silverstone, aki próbálkozott már korábban is thrillerrel, de nem igazán áll jól neki, vígjátékban erősebb). Bár egy újszülöttnek minden vicc új, de

aki ebből nem találja ki, hogy itt is valami hasonló konfliktus lesz, az valószínűleg még nem látott korrupt zsarus krimit, de akkor ne is ez legyen az első, amit megnéz.

Nagyjából ennyi, ami kiderül a derék Nichols nyomozóról, így viszont nem kerül be a 21. század legemlékezetesebb rendőrkarakterei közé. Pedig Benicio Del Toro nagyon teper, és valljuk be, a színészi jelenlét erős is, csak mit sem ér, ha nincs igazán mit eljátszani. Ebből eztán az lesz, hogy úton-útfélen Del Toro mimikájára hagyatkoznak, gondolom ezért kell, hogy bent legyen a hullaházban, amikor valakiről (sajnos nem árulhatom el, kiről, mert azzal súlyos spoilerbe szaladnék) foglenyomatot vesznek: valamiért szükség van rá, hogy aggódó kiskutyaszemekkel nézze a folyamatot.

Az áldozat pasiját játszó Justin Timberlake sincs igazán elhalmozva karakterológiával, ahogy a fura szomszédot alakító Michael Pitt is már csak rutinból hozza a hangyás szerencsétlent. Hogy mennyire nincs karaktere egyik szereplőnek se, arról sokat elárul, hogy az áldozatnak van egy barátnője, akivel az uszodában látjuk együtt: valószínűleg ezért kellett a rendőröknek ott, az uszodában találkozni vele, hogy tudjuk, ez a lány az a lány. Legalábbis más nem indokolja, hogy a medence szélén beszéljenek vele egy kényes gyilkossági ügyről. De nem csak ezekkel a helyzetekkel nem tud mit kezdeni Grant Singer rendező, hanem atmoszférát sem sikerül teremtenie. Egész konkrétan semmi hangulata nincs a filmnek, íve meg aztán végképp, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a két és egynegyed órányi játékidő első fele teljesen szétesik. Ezt valószínűleg az alkotók is érzékelték, mert úgy megküldték baljós zenével, hogy még legártatlanabb cipőfőzésre is jut egy feszült akkord. Arról nem is beszélve, hogy

minden egyes alkalommal, mikor a szereplők kocsival mennek valahová, és felülről mutatja az utat a kamera, valamiért ködkürtként ordít a horrorisztikus zene, mintha valami fene nagy dolog történne épp.

A horrorhoz köthető zenei betétek sajnos többször is indokolatlanul megjelennek, ugyanis amikor a gyilkosságról beszélnek a szereplők, hirtelen, éles zenei kíséret közepette bevágják a tetthelyen heverő holttestet, csak az nem világos, mi szükség az ilyen jump scare-ekre. Na jó, ha nagyon meg akarom érteni, sajnos azt kell mondjam: másként nem tudja fenntartani a figyelmet a film.

A második felére aztán mintha Singer rátalálna ritmusra, de hangulata továbbra sincs a rendezésének, cserébe viszont akad pár meglepő, ám nem túl eredeti fordulat. Talán mindennek köszönhető, hogy igazából számomra két emlékezetes pillanata volt a Hidegvérnek: az egyik, hogy urnás temetést látunk, ami kifejezetten ritka az amerikai filmekben, mivel mindig koporsós búcsúztatást szoktak használni a filmekben, még akkori is, ha az elhunytnak senkije sem volt, és a temetésre is maximum a pap megy el. A másik, hogy mindenfajta külön jelzés nélkül történik meg az, ami a való életben is többször: egy étteremben a feleség fizeti épp a számlát. Ebben nincs semmi különös, csak épp a patriarchátust és a romantikát előszeretettel keverő hollywoodi filmben még mindig a férfi az, aki a legtöbb helyzetben rendezi az anyagiakat.

még több csalódás

8 thriller, amikre ráizgultunk - de minek?

Sajnos gyakran megesik, hogy a máskülönben remek színészek, az ígéretes történet és a figyelemfelkeltő előzetesnek köszönhetően a néző nagyon ráizgul egy filmre, ami aztán jókora csalódást okoz. Íme, nyolc ilyen thriller.

Tovább

Ezt leszámítva viszont a Hidegvér egy túlságosan is felejthető film, az igazat megvallva még a kritika megírásához is nehezemre esett felidézni, pedig csak pár napja láttam. Ám amikor ezt megtettem, még az is bevillant, hogy pár elvarratlan szál is maradt a sztoriban, de oda se neki, nyilván mindez azért van így, mert naturális, realisztikus akart lenni a film, csak éppen annyira lecsupaszított mindent, hogy végül olyan unalmas lett, mint maga az élet.