Az egyik legnagyobb filmes közhely a bérgyilkos, aki nem öl nőt és gyereket. De mi van akkor, ha egy bérgyilkos nem hogy nőt és gyereket nem öl, de úgy általában senkit sem. A bérgyilkos, aki nem is volt című Netflix film esetében az idétlen magyar cím szépen el is spoilerezi nekünk, de tény, hogy a valóban létezett, pont a forgatás megkezdése előtt elhunyt Gary Johnson tényleg nem bérgyilkolt. Hát akkor mit csinált a civilben főiskolai filozófia tanár, kérdezhetnéd, kedves olvasó, teljesen jogosan, de erre csak félig válaszol ez a történet.

Szóval Gary (Glen Powell) napközben főiskolán tanít, egyedül él, két sérült macskája van, és a madárfigyelés a hobbija, és ha még ebből sem derült volna ki, hogy egy lúzer, a gyengébbek kedvéért betűri az ingét a rövidnadrágjába. Csakhogy Garynek van egy másik hobbija is, az elektronika, így megfigyelési szakértőként segíti a helyi rendőrség azon egységének a munkáját, akik egy kamu bérgyilkossal (Austin Amelio) csalják lépre azokat, akik meg akarják öletni egy családtagjukat, üzlettársukat vagy a túl hangos szomszédot. Hogy mindezt Gary honpolgári buzgalomból vagy pénzért teszi, arról furcsa mód nem esik szó, ám egy szép nap a hivatásos csali gyilkost felfüggesztik, ezért hősünknek kell beugrania helyette,

és kiderül, hogy istenadta tehetség,

aki képes egy szempillantás alatt újabb és újabb személyiségeket felvenni, bármilyen helyzetben rögtönözni – és rendkívüli módon élvezi az egészet. Aztán felbukkan egy gyönyörű nő (Adria Arjona), aki a barom férjét akarja meggyilkoltatni, és Gary kiesik a szerepéből. Lebeszéli a lányt a megbízásról, de ezzel nem ér véget a közös történetük, sőt!

Nyilván kiderült a fentiekből, hogy egy krimi vígjátékról van szó, de azt is érdemes tudni, hogy a rendező az erős művészfilmes háttérrel rendelkező Richard Linklater (Sráckor, Rocksuli, Mielőtt felkel a Nap), a társforgatókönyvíró pedig maga a főszereplő, a most felfutóban lévő Glen Powell (Imádlak utálni) volt. Vagyis nem minden működik a műfaj szabályai szerint, de ennek érdekében az eredeti történetet is megváltoztatták. A mintegy háromszáz „megbízót” lebuktató, ezek közül hetvenet rács mögé juttató Gary Johnson ugyan tényleg lebeszélt pár embert az eredeti szándékáról,

de sosem kavart az ügyfelekkel, márpedig itt a kavaráson van a lényeg.

Hogy egész pontosak legyünk, a lényeg azon van, hogy a szerepjátszás a kavaráson innen és túl hogyan változtatja meg az egyszeri főiskolai tanár életét, hogyan alakítja át annak egyéniségét. És ez elsősorban Glen Powell magánszáma, aki – minő meglepetés – tényleg egy átváltozóművész. Egy alapjáraton viszonylag átlagos külsejű pasasról van szó, ami ilyenkor nyilván elképesztően nagy előny, de Powell tényleg képes arra, hogy egy szürke senkiből egy másodperc alatt egy sármos, magabiztos világfivá váljon – bár van legalább egy kevésbé meggyőző álca -, akinek megvan a válasza mindenre. Mindezt teszi úgy, hogy ez a váltás teljesen hitelesnek tűnik.

Az kétségtelen, hogy ez Powell magánszáma, él is a lehetőséggel, és széles mosolya majdnem feledtet egy sor zavaró részletet. Látjuk például hősünket lebuktatott áldozatai tárgyalásán, ami azt jelenti, hogy ezzel az arca és a neve ismertté válik, aminek mégsincs semmi következménye. Ráadásul az egész egy az egyben kihagyható lett volna, mert annak sincs jelentősége, hogy ott ül a tárgyalóteremben, mindössze annyit tudunk meg, hogy nem minden tetten ért megbízó jut börtönbe. Továbbá

Gary és a gyönyörű nő kapcsolatára valamiért nem jön rá a rendőrség,

pedig elég lenne a telefonhívásaikat lecsekkolni, de kár ezen agyalni, mert valójában a krimi rész csak ürügy az átváltozás bemutatására. Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenki döntse el magának, ahogy azt is, hogy ennél fogva a történet viszonylagos egyszerűsége hátrány vagy inkább előny. Én azt gondolom, hogy jelen esetben inkább előny, de tény, hogy Linklaterék levágtak néhány sarkot azzal, hogy inkább a karakterekre fókuszáltak a cselekmény helyett.

Értékelés: 8/10