A pokol a szomszédban van – Lány a képen

A Netflix felkavaró dokumentumfilmjét nem lehet egyhamar elfelejteni.

Nem kell elkummogni: vonzódunk az erőszakhoz. Mert bár taszít, ugyanakkor izgató is. A Fűrész-filmekben már előre várjuk, hogy milyen rafinált csapdával csonkolják, belezik a szerencsétleneket, daráljuk a true crime dokumentumfilmeket és -sorozatokat, rajongunk Hannibal Lecterért, és persze a valódi sorozatgyilkosokért. Minél gonoszabbak, minél brutálisabbak, annál jobb. Olyanok ők, mintha rocksztárok lennének.

Tét nélkül és élvezettel nézzük, kéjelegve borzongunk, amikor arról olvasunk, hogy Edmund Kemper lefejezte az anyját, majd előbb szexuális játéknak, utána pedig darts táblának használta a fejet, hogy Ed Gein áldozatait úgy véreztette ki, ahogy a disznókat szokás, fejeket, nemi szerveket s egyebeket gyűjtött, de inkább friss hullákat rabolt, hogy azok darabkáiból lakásdíszeket csináljon, hogy Jeffrey Dahmer úgy akart engedelmes zombit csinálni áldozatából, hogy lyukat fúrt a fejére és sósavat öntött az agyába. Ted Bundy meg olyan jóképű és sármos fickó volt, ugye.

De ezeket is fikcióként éljük meg, hiszen ők valahol messze-messze ténykedtek, és persze sajnáljuk az áldozatokat, de mi biztonságban vagyunk a kis kanapénkon.

Van azonban az erőszaknak egy olyan formája, olyan közege, amitől rettegünk.

Attól, ami a négy fal között zajlik. Amit hétköznapi emberek tesznek a családjukkal. Lehet, hogy a szomszédban egy férfi veri a feleségét, megerőszakolja a kislányát, egy anya kidobja az újszülöttet a szemétbe, vagy belefojtja egy kád vízbe. Talán nap mint nap nap látjuk őket, esetleg még rokonszenveseknek is tűnnek. Tetteik sokszor a zárt ajtók mögött maradnak – ha meg esetleg kiderül, vagy csak gyanítható, hát könnyebb félrenézni, mert megzavarja biztonságos kis buborékunkat. 

 

 

A Netflix Lány a képen (Girl in the Picture) című dokumentumfilmje éppen ezért annyira borzalmas. Mert annyira valóságos. És mert mindaz, ami történt, azt senki nem vette észre, aki meg mégis, az inkább hallgatott róla. 

1990 áprilisában egy húsz éves nő testére bukkantak egy országút mellett – körülötte szanaszét bevásárlásból származó holmik, a nő valószínűleg cserbenhagyásos gázolás áldozata lehetett. Bevitték a kórházba, ahol hamar felbukkant nála jóval idősebb, goromba férje, becsukta szépen a kórterem ajtaját, nem engedett be senkit, majd egyszer csak a nő meghalt. Tonya Hughesnak hívták, egy sztriptízbárban dolgozott, csodálatos, inspiráló embernek ismerték, és volt egy pici fia, akit a nő halála után nevelőszülőkhoz adtak. Aztán négy évvel később elrabolták a fiúcskát.

A nyomozás egyre durvább fordulatokat hozott. A kisfiút nem találták, de menet közben kiderült, hogy sem az anya, sem az apa nem azok voltak, akiknek hitték őket. Lassacskán kirajzolódik egy végtelenül gonosz ember portréja, aki a bűnbánatnak szikráját sem érzi, majd a filmben olyan is megszólal, aki látta, mi történt, de inkább hallgatott, vagy aki már szánja-bánja ugyan, de amikor anyaként kellett volna viselkednie, akkor inkább hagyta a fenébe az egészet.

Beszélő fejes dokumentumfilmről van szó, azaz jórészt emberek beszélnek, nincsenek hatásvadász megoldások, közelik könnyező szemekről, remegő kezekről, és így tovább,  mégis letaglózóan hat ránk annak a fiatal nőnek a története, aki rövid élete során rengeteget szenvedett, és akiről csak halála után 27 évvel tudta kideríteni egy elkötelezett újságíró és kis csapata, hogy tulajdonképpen kicsoda volt.

A Netflixen futó A lány a képen abszolút az egyik legborzalmasabb, legbetegebb, legijesztőbb dolog, amit valaha láttam. Nem találok szavakat.

– írta valaki Twitteren, ahogy általában ijesztőnek és felkavarónak találták a nézők a filmet. 

Vajon miért? Nem könnyű nézni, pláne, ha gyereked is van, egészen biztosan ki fog készíteni. Nem egzotikus, izgató, mint a pornóként fogyasztott erőszakábrázolás –

a Lány a képen a szomszéd lakásban játszódik, tudjátok, aminek piros ajtaja van, és olyan szép virágok vannak mellette.