Aki követi az amerikai politikát, annak már 2018 magasságában feltűnhetett a QAnon-jelenség. A korábban csak az internet különféle pöcegödreiben virágzó összeesküvés-elmélet hívei egyre gyakrabban kerültek be a mainstream médiába. A tagok szerint létezik egy globális sátánista elit, amelynek többek közt a Clinton házaspár, Tom Hanks, Bill Gates és Soros György is a része. Titkos hálózatot működtetnek, azzal a céllal, hogy kiéljék a pedofil hajlamaikat, illetve, hogy csecsemőket egyenek. Ellenük küzd Donald Trump elnök, illetve a titokzatos Q, aki az információit és intelmeit a net sötét bugyraiban osztja meg a követőivel.

A szélsőségesebb portálok felerősítették a QAnon-hívek hangját, a független vagy a Trump-kormányt kritizáló platformok pedig elrettentő példaként mutogatták őket. Az amerikai választási kampányhoz közeledve azonban már egyre kevésbé lehetett annyival elintézni a mozgalmat, hogy mindössze pár ezer szerencsétlen holdkóros magánakciójáról van szó. A Trump-gyűlések hátterében egyre több pólón és zászlón jelent meg a rejtélyes Q-betű, a magukat Q követőinek valló fanatikusok konferenciákat szerveztek, tagjai közül többen is indultak a kongresszusi választásokon (ketten be is jutottak), végül maga Trump is nyíltan elkezdett nekik udvarolni. A csúcspont, vagy ha úgy tetszik, a nagy évadzáró idén január 6-án volt. A Capitolium ostromának képei, főszerepben a prémsapkás „QAnon-sámánnal” pedig már azokhoz is eljutottak, akiknek addig fogalmuk sem volt róla, ki is az bizonyos „Q’.

Igaz, ezt még Q követői sem tudják, sőt, az sem világos, miről is szól pontosan a mozgalom.  Cullen Hoback hatrészes dokusorozata pont azért készült el, hogy ezekre a kérdésekre választ találjon.

A Q: A vihar felé  sokkal átfogóbb képet ad, mint bármilyen oknyomozó újságcikk vagy híradóriport, Hobacket ugyanis nem azután kezdte el érdekelni a jelenség, hogy bekerült a közbeszédbe, hanem már a születése, vagyis 2017 óta. Ekkor forgatott először, és 2021 januárjáig abba sem hagyta a munkát. Nem nagyon spórolt a költségekkel, beutazta a világot Japántól Dél-Afrikán át a Fülöp-szigetekig, a szálak ugyanis külföldre vezettek. Hamar rájött, hogy ha meg akarja találni Q-t, akkor először azokat a platformokat kell felderítenie, ahová posztolni szokott. Ez a kezdetek kezdetén még a 4chan nevű tematikus fórum volt, ahonnan azonban távoznia kellett a szigorodó moderálási elvek miatt. Új otthona a 8chan lett, amely hasonló elven működik, csak éppen sokkal lazábbak a szabályai, vagyis szinte bármi belefér a neonáci tartalmaktól a különféle szexuális aberrációk propagálásáig.

Az oldal alapítója Fredrick Brennan, aki egy születési rendellenesség miatt kerekesszékbe kényszerülve él, és gyakorlatilag az interneten nőtt fel. Főnöke, az oldal tulajdonosa, a katonából lett üzletember, Jim Watkins, aki az online pornóból gazdagodott meg, de van többek közt bioboltja, szerverparkja és egy disznófarmja is a Fülöp-szigeteken. A koreai exfeleségétől született fia, a harmincas évei elején járó Ron pedig a 8chan adminja és rendszergazdája.

Hoback valószínűleg nem úgy tervezte, hogy ők lesznek a főszereplők, de ahogy képbe kerültek, nem is lehetett kérdés, hogy őket kell követnie,

Fred, Jim és Ron ugyanis olyan elképesztő karakterek, akikhez hasonlót utoljára a Tigrisvilágban láthattunk – vagy a Coen testvérek filmjeiben.

Hoback megszólaltatja a legelborultabb Q-fanatikusokat, az úgy nevezett „QTubereket” és a mozgalom ellen harcoló újságírókat is, de a széria inkább a rejtélydramaturgia miatt izgalmas. A rendező-riporternek, aki személyesen is feltűnik a sorozatban, több hipotézise is van arról, hogy ki lehet Q. A fő gyanúsított természetesen a három főszereplő, de képbe kerülnek mások is, köztük magas rangú katonai vezetők, illetve Trump bizalmasai. Hoback az elméleteit az érintettekkel is megvitatja, akik tagadnak ugyan, de közben látszik rajtuk, hogy imponál nekik a feltételezés. A sorozat mesteri módon zsonglőrködik a szálakkal és a nézői elvárásokkal. Az egyes epizódok úgy épülnek fel, hogy Hoback felsorakoztatja a bizonyítékait az egyik feltételezett Q-val szemben, majd a rész végén afféle cliffhangerként bedob egy olyan érvet, ami egy másik szereplőre tereli a gyanút. És ezt többször is el tudja játszani, mert az évekig tartó forgatás közben változnak a szereplők közti viszonyok (Fred és Jim például ellenségekké válnak), illetve újabb és újabb bizonyítékok kerülnek elő.

A Q: A vihar felé a Trump-korszak eddigi legszórakoztatóbb és legtanulságosabb sorozata, még ha sokan kritizálják is. Az egyik leggyakoribb kifogás ellene, hogy túl nagy teret ad az összeesküvés-elmélet híveinek, nem cáfolja meg tételesen az elhangzó képtelenségeket, és hogy a QAnon-jelenség helyett túlságosan is a Q személye körüli rejtélyre fókuszál. Ráadásul a dokumentumfilmes etikát is sutba dobja, amikor olyan közel kerül a szereplőihez, hogy egyiküknek még segít is Manilából Amerikába szökni.

Hoback tényleg nem hagyományos dokusorozatot készített, nála nem szólalnak meg társadalomtudósok és politikai elemzők, hogy összegezzék a tanulságot a néző számára, ahogy az sem célja, hogy mindenáron vitába szálljon a főszereplőivel. Helyette bízik abban, hogy a képek önmagukért beszélnek, a lépten-nyomon önellentmondásba keveredő fő gyanúsítottak pedig akaratlanul is leleplezik saját magukat. Vannak olyan dokumentumfilmek is, amelyek nyitott kérdések helyett csak kész válaszokat akarnak adni, mint a szintén az HBO-n látható Allen kontra Farrow – de a Q: A vihar felé szerencsére nem ilyen.

Azon a vádon már lehet vitatkozni, hogy Hoback sorozata mennyire segíti a QAnon-jelenség megértetését. Ami biztos, hogy miközben nézzük a szériát, és azon agyalunk, hogy ki lehet a rejtélyes Q, mi is az összeesküvés-elméletek bűvkörébe kerülünk, és hasonló izgalommal próbáljuk a kirakós darabjait összeilleszteni, mint az igazi konteóhívők. Lehet, hogy Hoback nem tükörnek szánta a sorozatát, de működik úgy is.