Az ír MMA-bajnok teljes körű betekintést ad felemelkedéstörténetének jó és rossz pillanataiba egyaránt, a nélkülözéstől a fényűzésig, bár maga a film sokkal inkább a jó oldalra koncentrál - hiszen McGregor megrendelésére készült.
Furcsa dolog, amikor valaki önmagáról készít filmet, magának állít emléket, megmutatja, hogyan szeretné, ha mások őt látnák, mit tart fontos a saját – kétségkívül becsülendő – sikertörténetéből, aztán a valóság az egészre rácáfol. Adott egy idealizált, feltupírozott narratíva, amit mi már teljesen más nézőpontból látunk. Hasonló volt a nemrég a mozikba került, masszív állami támogatásból készült Katinka, aminek maga Hosszú Katinka volt az executive producere, és ami egyfajta brand építés volt, az Iron Lady márka népszerűsítése és újrakalibrálása, hiszen Katinka pályafutása vége felé tart. A nagypofájú ír ketrecharcos, Conor McGregor pont ugyanezt tette valamivel korábban.
A jól ismert Conor McGregor most került fel a Netflix kínálatába, de még 2017-ben készült, és aki ismeri őt és a sportot, az tudja, hogy Conor egy évre rá, 2018. október 6-án szenvedte el legsúlyosabb vereségét a sportág történetének egyik legizgalmasabb meccsén Habib Nurmagomedov ellen. Az már nem fért volna bele, ahogy az is éppen csak belefért, de tényleg csak egy mondatban, hogy McGergor egy tétnélküli bokszmeccsen kikapott az akkori legjobbtól, Floyd Mayweathertől. Ez a film másról szól, arról, hogyan lett a csóró dublini srácról, aki annyira ruppótlan volt, hogy kénytelen volt visszaköltözni az anyjához a csajával, kemény munkával irgalmatlan nagy szupersztár, aki minden percét luxusban tölti. És arról szól, hogyan tért vissza első komoly veresége után, hogy súlyos sérüléseit leküzdve megdicsőüljön a visszavágón Nate Diaz ellen.
Ezen a történeten persze nincs mit nem szeretni, ez a klasszikus ún. underdog sztori, amiben azt látjuk, milyen mélyről jött a srác, aki egy vízvezeték szerelő segédjeként dolgozott, mennyi munkát rakott ebbe az egészbe, és milyen embertelen erőfeszítésébe került elérni azt, amit még senkinek sem sikerült: egyszerre két súlycsoport övét birtokolni az UFC-nél. Tény, hogy
McGregor istenadta tehetség, és ki sajnálná tőle azt, amit megszerzett, azt a gyermekes örömöt, amit első háromrészes, méretre készült öltönyében érzett,
és ez még akkor is igaz, hogy a luxusból tényleg kilóg a lóláb. McGregor a legdrágább cuccokban, egy magánrepülőgépen is csak egy proli marad. Igaz, ezt ő nem is akarja eltitkolni, büszke arra, mekkora a pofája és nem szégyelli honnan jött. Conor nem szimpatikus – na jó, vannak percek, amikor az, de nem tudni, hogy tudatosan mutatják annak, vagy ellesett pillanatokról van szó -, de nagyon szórakoztató.
Gavin Fitzgerald rendező négy éven át követte őt és csapatát felkészülésről felkészülésre, meccsről meccsre, sérülésről sérülésre, és érződik, hogy sikerült filmje tárgyához olyan közel kerülnie, hogy az, tényleg hitelesnek és közelinek hasson. A dokumentumfilm nem is a klasszikus „beszélő fejekre” épül, nem nyilatkoznak szakértők, edzők, régi edzőtársak, ellenfelek stb., itt csak egy-két menet közben elkapott mondatok és beszélgetések vannak, ami, különös tekintettel arra, hogy a megrendelő és a gyártó is maga McGregor, tulajdonképpen jó. Nincs öntömjénezés – ebbe a hibába azért a Katinka film beleesett időnként -, csak azt látjuk, hogyan működik és mi működteti Conor McGregort. Aki olyan, mint egy pitbull kölyök: képtelen egy helyben lenni, minden új számára és mindennek örül, de mindig készen áll arra, hogy harcoljon, akár a ketrecben, akár egy sajtótájékoztatón, mérlegelésnél vagy az utcán. Amit izgalmas nézni, de kíváncsi lettem volna egy olyan portréfilmre is, amit valaki más csinál, aki nem függ McGregortól, aki objektívabban látja a dolgokat.
Értékelés: 7/10
