Két ázsiai-amerikai, egy sikertelen építési vállalkozó és egy frusztrált üzletasszony keveredik egy bagatellként induló, majd egyre piszkosabb és véresebb konfliktusba a Netflix egyik legjobb idei sorozatában.
Road Rage – az a neve annak Amerikában, amikor két vagy több vadidegen egymásnak ugrik valami triviális közlekedési incidens miatt, van róla rengeteg videó a neten, ahogy férfiak, nők egymást verik péppé vagy gázolják el. A riasztó jelenség nyilván nem önmagáért való, hanem azt az elképesztő mennyiségű feszültséget jelzi, ami bármikor kitörhet egy megosztott, frusztrált társadalomból, ahol az amerikai álomnak nevezett siker olyan nyomasztó elvárás, mint sehol máshol. A Netflix kiemelkedően sikeres új sorozata, a Balhé hősei ráadásul másod-vagy harmadgenerációs ázsiai-amerikaiak, akikre ez a nyomás még rombolóbban hat, látszólagos sikereik ellenére.
Van Hollywoodban egyfajta távol-keleti hatalomátvétel, és nem a kínai vagy koreai filmek és sorozatok térnyeréséről beszélünk, hanem a hazai gyártású, de elsősorban távol-keleti származású alkotók munkáiról, olyan rendkívül sikeres munkákról, mint a Kőgazdag ázsiaiak, a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája vagy a frissen Oscar-díjas Minden, mindenhol, mindenkor. És nem csak arról van szó, hogy a keleti származású amerikaiak ideális médiafogyasztók, hanem arról, hogy kitermelődött közülük egy olyan filmes generáció, akik ugyan a saját élményeikből dolgoznak, de ezt oly módon képesek vászonra vinni, hogy az mindenki más számára is izgalmas, érdekes és főleg releváns legyen. Magyarul sajátos „ízű”, mégis mindenki számára élvezhető filmeket és sorozatokat készítenek, és a Balhé erre a tökéletes példa.
Hőse, a koreai Danny Cho (Steven Yeun) építési vállalkozó, aki ahol lehet, ügyeskedik, részben ennek köszönheti, - és persze simlis unokatestvérének, - hogy szülei motelje tönkrement. A félig kínai, félig vietnámi Amy Lau (Ali Wong) sikeres vállalkozó, aki felépített egy sikeres vállalkozást, amellyel társulhatna egy nagyobb céghez, de miközben kidolgozza a belét is, nem sok elismerésben részesül japán férjétől és annak lekezelő anyjától. Danny és Amy egy áruház parkolójában „futnak össze”, majdnem koccannak,
és bár semmi kár nem esik, mindketten felhúzzák magukat annyira, hogy kölcsönös bosszúhadjáratba kezdjenek.
Danny megelégedne azzal, hogy összehugyozza „ellenfele” mosdóját, de Amy nekiáll, hogy tönkretegye a férfi vállalkozását, sőt, még az öccsével is kikezd. És lassan minden családtag, minden munkatárs és üzleti partner részese lesz ennek a pitiáner vendettának – amit lehetetlenség lezárni.
Merthogy mindkét fél tudja, hogy ezt nem szabad, nem szabadna csinálni, próbálnak leállni, de amikor visszakoznának, a másik mindig lép valamit, ami ront a helyzeten. Vannak pillanatok, amikor képesek normálisan beszélni egymással, sőt, megértik egymást, majd
újra magával rántja őket a bosszúspirál.
Van egy momentum, amikor éppen rendeznék a dolgaikat egy parkolóban – nyilván kikacsintva arra a pontra, amikor az egész elkezdődött -, és rájuk dudál egy harmadik autós, hogy menjenek már arrébb, mire egyszerre küldik el az anyjába. Zseniális a pillanat, mert megmutatja, mennyire hasonlóak ők ketten, milyen könnyen értenének szót egymással, ám ehelyett tíz epizódon át próbálják kicsinálni a másikat. A lehető legváltozatosabb módszerekkel, miközben próbálnak az életben úgy általában is talpon maradni, de mindkettőjük esetében vannak mások, akik újra és újra magukkal rántják őket.
A korábban főleg Sonny Lee néven alkotó Lee Sung Jin által kreált sorozat legfőbb erénye, hogy több szinten működik ugyanolyan jól. Egyrészt nyilván bosszúmese, annak is elég csavaros és egy teljesen váratlan ponton még elég véres is, másrészt egy két szálon futó fejlődésregény és
egy pazar dupla karaktertanulmány.
Bár már az első perctől fogva tudjuk, hogy a két főhős egyre mélyebbre fog süllyedni a saját maguk által előidézett, ostoba bosszúkampányba, ahogy azt is tudjuk, hogy egészen a legvégéig képtelenek lesznek megoldani ezt a konfliktust, a kiszámíthatóság az utolsó szó, ami eszembe jut erről az elvileg kiszámítható történetről. Mert mindig történik valami, amit senki sem tervezett, mindig beüt valahogy a krach vagy éppen jóra fordulnak a dolgok, de úgy, hogy az borítékolja azt, hogy megint félremenjen valami. Amihez kapunk egy rendkívül fanyar, de imponálóan okos humort is.
Már az első epizód címe ez: „A madarak nem dalolásznak, hanem fájdalmukban visítanak” – amire azért felkapja a fejét az ember. Mert az a metszően frappáns humor, ami átszövi az egész sorozatot, egyben akasztófahumor is, egy olyan generáció humora, amely folyton kétféle elvárásnak igyekezik megfelelni, ázsiai szülei és nagyszülei hagyományos értékrendjének, amelynek fontos része az érzelmek elnyomása, illetve az úgynevezett amerikai álom követelményeinek. A közös metszéspont nyilván a rendkívüli sikerorientáltság, és ez hajtja hőseinket, és ez is teszi őket tönkre. Ami lehetne zavaróan didaktikus, tanárosan szájbarágós, de nem az, ami nyilván a két főszereplő érdeme is, mert nem csak eladják nekünk ezt a történetet, de nyilván ők maguk is megélték mindezt.
A rendkívül szerethető Steven Yeunt a legtöbben a The Walking Dead Glennjeként ismerik, de olyan nagyszerű filmekben is láthattuk, mint a Minari - A családom története (2020), amiért Oscarra jelölték, a Gyújtogatók (2018) vagy az Okja (2017). Yeunt hihetetlen élmény nézni, akárcsak a nála valamivel kevésbé ismert, de sokkal intenzívebb Ali Wongot – őt a leginkább a Keanu Reeves-zel közösen készült Mindig csak talánból (2019) ismerhetjük. Benne van valami túlhajtott energia, amitől ugyan nem mindig szimpatikus, de végig nagyon izgalmas, és amikor ők ketten egymásnak feszülnek, akkor tényleg sistereg a levegő. És a jó hír az, hogy a sorozatból három évadot terveznek!
Értékelés: 9/10
