Tagadhatatlan a John Wick filmek hatása a Netflixen debütált Kate-en, aminek azért megvan a saját stílusa, hála a tokiói városképnek, a menő japán színészeknek és főleg Mary Elisabeth Winsteadnek.
A kőkemény akcióhősnőkkel, a magányos amazonokkal, akik egy mozdulattal törik el egy kétméteres pasas gigáját, majd bulizni mennek, miközben jó mélyen eltemetik lelki sérüléseiket, teli a padlás, de lassan szó szerint, ráadásul mintha épp most tartanának belőlük szezonvégi kiárusítást. Hamarosan érkezik a mozikba a Lőpor turmix Karen Gillannel és A védenc Maggie Q-val, ott van a Jolt Kate Beckinsale-lel, vagy vegyük a nemrég futott a Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulásá)-t (2020) – amiben pont a Mary Elizabeth Winstead játszotta bőrszerkós Vadásznő volt az egyik legjobb karakter. És most olyan, mintha a Netflixre frissen felkerült Kate-ben Winstead ott folytatná, ahol ott abbahagyta, még akkor is, ha más a háttérsztori és más a helyszín.
A háttér Tokió, itt él a főállású bérgyilkosnő, Kate (Winstead), akit akkor ismerünk meg, amikor egy vidéki melót végez el barátja és főnöke, V (Woody Harrelson) megbízásából. A munka simának tűnik, addig, amíg ki nem derül, a célpont mellett ott ül a lánya is a kocsiban. Kate habozik, de végez a férfival, amit azonnal meg is bán, és hamarosan közli V-vel, hogy ki akar szállni. Na mármost a legrutintalanabb néző is tudja, hogy
ez nem az a szakma, ahol az ember csak szól, hogy holnap már nem jön be,
és be is üt a ménkű: Kate hamarosan konstatálja, hogy megmérgezték, a szálak pedig egy Kijima nevű jakuza főnökhöz (Jun Kunimura) vezetnek. Ám ahhoz, hogy Kate, akinek alig 24 órája maradt, a főnök közelébe férhessen, fel kell használnia előző áldozata nagyszájú tinilányát (Miku Patricia Martineau), és hamarosan mindketten felfedezik, milyen sok a közös bennük.
Ha valaki most felteszi a kezét és azt mondja, hogy ez nem egy túl ígéretes vagy életszerű történet, kapásból igazat adok neki, de furcsa módon a film az első perctől kezdve teljesen hihetően ábrázolja a Tokióban teljesen fesztelenül mozgó, japánul folyékonyan beszélő bérgyilkosnő történetét. Sőt, a neonfényes metropolisz világa és a jakuzavilág tradicionális elemei egy picivel magasabb szintre emelik és izgalmasabbá teszik a cselekményt, anélkül, hogy ez különösebben erőltetettnek tűnne, nyilván azért is, mert a filmet az akció és nem a cselekmény és a stílus viszi, így ritkán van időnk azon gondolkodni, hogy miért is történnek bizonyos dolgok, vagy azt nézzük, milyen dögös is az, amit látunk. Pedig Cedric Nicolas-Troyan rendező (A Vadász és a Jégkirálynő) eddigi életműve nem feltétlen predesztinálná egy ennyire menő munkára, de az ővénél talán többet mond a producer David Leitch neve, akinek a John Wicket (2014) és az Atomszőkét (2017) köszönhetjük – és valóban
nem véletlen, hogy a filmet a női John Wickként emlegetik.
A kőkemény akció, a stílus és Keanu Reeves volt a Jihn Wick sikerének titka, itt pedig majdnem ugyanolyan jó, de mindenképpen ugyanolyan kemény akciót, határozott stílust kapunk és hozzá Mary Elizabeth Winsteadet, aki nyilván nem lehet olyan, mint keanu, mert belőle nincs több, de ő sem akárki. A hórihorgas Winstead, aki a Cloverfield Lane 10-ben (2016) játszott nagyon nagyot, furcsa alkat: csinos, de nem kifejezetten nőies, inkább művészfilmes alkat, bár nem különösebben törékeny és kifinomult, de pont azért annyira
alkalmas arra, hogy bármely műfajban otthon legyen, de egyikben se ragadjon le túlságosan.
És itt is remek, végig is tolja kőkeményen az egész filmet, ahol rendszerint maga hajtotta végre a kaszkadőrmutatványait, és a kisugárzása is megvan ahhoz, hogy elhiggyük neki, hogy ő maga is kőkemény. És ahogy a John Wicket is egy sajátos erkölcsi kódex tette egyedivé, itt is megvan az erkölcsi mondanivaló, igaz, ez már készen érkezett a jakuza értékrend formájában.
Ami itt nem csak puszta formalitás – persze az, de nem látszik annak – köszönhetően a japán részvételnek, hiszen Winstead és Harrelson kivételével minden más fontos szereplő japán, és nem is akárkikről van szó. Igaz, Miku Patricia Martineau félig kanadai és még ott a tojáshéj a fenekén, de megvan a szerephez szükséges kisugárzása és nagy szája, de nem ő a fontos, hanem a Kill Billben is feltűnt veterán Jun Kunimura, a szupersztár Tadanobu Asano (Némaság, Mongol, Thor) vagy a zenész ikon Miyavi (Rendíthetetlen), és egyik sem puszta statiszta. Persze, végső soron csak egy újabb hollywoodi produkcióról van szó a szokásos egzotikus fűszerezéssel, gyors vágással, feszes akcióval és nagyon jó, főleg japán zenével, de amíg nézzük, addig ugyanúgy elhisszük, hogy az év legmenőbb filmjét látjuk, hogy a fogszabályzós, festett hajú japán tinilány is elhiszi, hogy új barátjánál,
a leharcolt, sebhelyes amerikai bérgyilkosnőnél nincs menőbb ember az egész világon.
És ennyiben a Kate mindenképpen kiemelkedik a kőkemény akcióhősnő felhozatalból!
Értékelés: 8/10
