Tudtuk, csak nem sejtettük…”

– lehetne ez is az alcíme a Netflix új tényfeltáró dokumentumfilmjének, a Vedd meg most: A shopping-összeesküvésnek, mert azzal ugyan tisztában voltunk eddig is, hogy a kapitalizmusnak vannak kellemetlen mellékhatásai, de egészen más tudni valamit elméletben, mint látni összegyűjtve az égető bizonyítékokat 85 percben, bennfentes iparági szereplők kommentálásával.

A fogyasztói társadalom természetesen nem új találmány, ezt Nic Stacey filmje sem állítja, de azt igen, hogy a helyzet jelentősen eszkalálódott az internet eljövetelével. Korábban is rekordmennyiségben készültek a felesleges termékek, de amíg ki kellett mozdulnunk a lakásból ahhoz, hogy beszerezzük őket, könnyebb volt ellenállni a kísértésnek, mint most, amikor a telefonunkon egyetlen kattintással bármit megrendelhetünk, és pár napon belül vagy akár már másnap, becsönget vele a futár.

A kedves olvasó most esetleg arra gondol, hogy rá ez biztos nem vonatkozik, mert ő nem ócska bizbaszokat vásárol a kínai online áruházakból, hanem csakis olyasmit, amire tényleg szüksége van. De valóban olyan fontos, hogy minden évben lecseréljük a ruhatárunkat, és biztos, hogy a Black Friday-en meg kell vennünk a legújabb olajsütőt, amikor még a régi is jól működik? Abba, hogy a vásárlási láz nem ártatlan hóbort, nem gondolunk bele, mert a következményekkel nem kell szembesülnünk, azokat a cégek elegánsan a szőnyeg, illetve egész konkrétan a föld alá söprik. A shopping-összeesküvés többek közt megmutatja azt is, hogyan köt ki az évente keletkező, közel 500 millió tonna műanyag és elektronikus hulladék jelentős része a harmadik világbeli országokban, ahol elássák vagy elégetik miután az éhbérért dolgozó szerencsétlen helyiek puszta kézzel apró darabokra bontották.

Tagadhatatlanul jó érzés új cuccokat vásárolni, várni a futárt, vagy elzarándokolni a csomagponthoz, talán még jobb is, mint birtokolni a tárgyat, ami a polcunkon vagy a szekrényünkben már kevésbé izgató, mint amikor még csak vágyakoztunk rá.

Egyfajta legális, társadalmilag elfogadott függőség ez, mint a TikTok, az Insta és a többi közösségi oldal agyatlan görgetése,

de nem esetlegesen alakul ki ez az addikció, hanem az érintett platformok tudatos közreműködésével. A filmben többek közt az Amazon kiugrott felsővezetője mesél arról, hogyan idomítják be úgy a világ legnagyobb online áruházának algoritmusait, hogy a platform egy idő után jobban ismerjen bennünket, mint a saját édesanyánk, és pont azokat a terméket tolja elénk, amelyek a legnagyobb eséllyel indítják be bennünk a kosárba helyezés pavlovi ösztönét. Természetesen vannak olyan esetek, amikor pont egy lakossági ütvefúróra van szükségünk, de ha lefekvés előtt ellenállhatatlan késztetést érzünk rá, hogy mindenképp birtokolnunk kell azt a tárgyat, aminek a létezéséről két perce szereztünk csak tudomást, akkor azért érdemes gyanakodni, hogy manipulálva lettünk. Épp ezért ajánlja azt a megszólaltatott szakértő, hogy ilyen esetekben hagyjuk a kosárban a kinézett terméket, és csak akkor vegyük meg, ha még egy hónap múlva is úgy érezzük, hogy szükségünk van rá.

A shopping-összeesküvés segít abban is, hogy kevésbé érezzük magunkat alufólia-sisakos összeesküvéselmélet-hívőnek, ha esetleg eddig arra gyanakodtunk volna, hogy minden sarkon átvernek bennünket, a film ugyanis jó pár népszerű konteót megerősít. Például azt, hogy kedvenc háztartási gépünk nem a vakvéletlennek köszönhetően mondja be az unalmast pont a garancia lejárta után pár héttel, ahogy az sem a dizájnrészleg döntése, hogy ne lehessen hozzáférni az akkumulátorhoz, így a javítás helyett mindig a készülékcsere a gyártó által preferált opció. A cél világos: pörgetni kell a termelést és az eladásokat, az pedig a legkevésbé sem áll a cég érdekében, hogy a kuncsaft sokáig használjon egyetlen terméket. És ugyanígy rontja az üzletet az is, ha az eladatlan vagy a szavatossági idő vége felé tartó termékek nyomott áron, esetleg jótékonysági céllal, ingyen a piacra kerülnek, ezért aztán a tökéletes állapotban lévő áruk sokszor a kukában landolnak, csak előtte az alkalmazottak megrongálják őket, hogy használhatatlanná váljanak.

Ellentmondásnak tűnhet, hogy miközben egyre nagyobb teret kap a zöld gondolat, és a szelektív hulladékgyűjtés a jobb helyeken már kulturális minimumnak számít, hogyan tud a környezettudatos fogyasztó mégis együtt élni azzal a tudattal, hogy ő maga is aktív részese ennek a pazarlásra épülő iparágnak. A válasz röviden: greenwashing. A cégek tisztában vannak azzal, hogy a fogyasztókban egyre erősebb az igény arra, hogy ugyanúgy fogyasszanak, mint eddig, csak közben enyhítsék a lelkiismeret-furdalásukat, és pont ezt a célt szolgálják a cégek újrahasznosításra vonatkozó ígéretei. Apró szépséghiba, hogy mint az a filmből kiderül, a szelektíven gyűjtött műanyagnak csak nagyjából 10 százalékát hasznosítják újra, arra pedig szinte semmilyen szabályozás nincs – legalábbis az Egyesült Államokban –, hogy a termékekre milyen piktogram kerülhet fel. Magyarán az újrahasznosítás jól ismert, zöld nyilakból álló szimbóluma sok esetben nem garancia a csomagoláson, csak a vásárló megnyugtatására szolgáló vizuális díszítőelem.

A shopping-összeesküvés narrátora – aki/ami valamilyen rejtélyes oknál fogva egy mesterséges intelligenciát imitáló hang – ismerteti azokat a szabályokat is, amelyeket a fogyasztókat manipuláló, a környezet pusztításához hozzájáruló cégek követnek:

1. Értékesíts többet,
2. pazarolj többet,
3. hazudj többet,
4. ne bukjál le,
5. irányíts te.

Ha ez így, ebben a formában nincs is kifüggesztve a világkereskedelmet uraló cégek főhadiszállásain, a Netflix filmje elég meggyőzően érvel amellett, hogy valóban ezekkel a taktikákkal lehet a leghatékonyabban uralni a piacot és függősében tartani a célközönséget. A shopping-összeesküvéssel kapcsolatban egyetlen komolyabb hiányérzetünk lehet csak: az alkotók nem helyezik tágabb kontextusba az elhangzottakat. A filmből nem derül ki, hogy amit jelenleg tapasztalunk, az mennyiben más, mint a „hagyományos” fogyasztói kapitalizmus, vagy

a rendszer valójában nem is tudna másként működni.

Nem ártott volna kamera elé ültetni egy gazdaságfilozófiában jártas szakértőt, és megkérdezni tőle, vajon mi történne a világgazdasággal, ha megvalósulna egy olyan utópia, ahol a termékekbe nincs beletervezve a korai elavulás, és amelyben tényleg csak annyit fogyasztunk, amennyire szükségünk van.