Magukra hagyott gyermekek, természetfeletti képességekkel.
A nyári szünet a felhőtlen szabadság, a pihenés és a feltöltődés időszaka. Ilyenkor megy mindenki nyaralni, ilyenkor köttetnek új barátságok, és ekkor fedezik fel a gyerekek a körülöttük lévő világot. Már a szerencsésebbek, de mi van azokkal, akik csak kallódnak a vakáció alatt, és még egy hétre sem utazik el a család valahova? Róluk szól Az ártatlanok című norvég film.
Eskil Vogt, aki íróként és rendezőként jegyzi az alkotást, egyedi nézőpontból tekint világunkra. Elég csak A világ legrosszabb emberére gondolni, amiben társíróként vett részt, és aminek forgatókönyvét Oscar-díjra jelölték. Az ártatlanok sem egy szimpla nyári sztori a kallódó fiatalokról, ezek a gyerekek ugyanis természetfeletti képességekkel rendelkeznek. Persze ne úgy képzeljük el, mint egy X-Men-filmet: itt nincs Xavier professzor, aki a szárnyai alá venné a képességeivel ismerkedő tehetségeket. Sőt, itt mindenki magára hagyja a gyerekeket, a fásult felnőttek figyelmét a napi rutin, a kisszerű hétköznapok ejtik rabul. Mondanom sem kell:
ilyenkor történnek a legnagyobb tragédiák.
A helyszín egy norvég lakótelep, ami azért ott egészen mást jelent, mint Magyarországon: a közelben erdő, a házak mellett tó és játszótér található, de a háztömbökben épp olyan drámák zajlanak, mint bárhol máshol. Ide költözik a kilencéves Ida (Rakel Lenora Fløttum) családja, és mivel az apa új munkája miatt idén nem tudnak elmenni nyaralni, a kislány minden nap lejár a térre. Afféle kulcsos gyerek, csak neki már mobiltelefonja van. Itt ismerkedik meg Bennel (Sam Ashraf) és Aishával (Mina Yasmin Bremseth), akik mint kiderül, különleges képességekkel rendelkeznek.
Stephen King első regényében, a Carrie-ben a borzalom kezdete a kamaszkor, a mai fiatalok azonban jóval hamarabb magukra maradnak, hogy egyedül radarozzák a világot.
Nincs, aki beavatná őket, aki elmagyarázná, mi a különbség jó és rossz, élet és halál közt.
Márpedig, akinek magától kell rájönnie erre, az rettenetes dolgokat képes elkövetni, mire megtapasztalja a különbségeket.
A Marvel híres aforizmája szerint “a nagy erő nagy felelősséggel jár”, ám a valóságban ez inkább fordítva van:
a nagy felelősséghez nagy erő kell.
Ida, Aisha és Ben minden nap összefutnak a panelházak körül, és játék közben ébrednek rá, hogy természetfeletti képességeik vannak: telepátia, telekinézis, mentális manipuláció. Mindezt azonban Vogt olyan evidenciával viszi bele a nagyon is hétköznapi történetbe, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon: a gyerekek kavicsokkal dobálóznak az erdőben, amiket az elméjükkel irányítanak. De mondom: a nagy felelősséghez nagy erő kell, és ezeken a gyerekeken ott az egész világ súlya.
Később csatlakozik hozzájuk Ida autista nővére, Anna (Alva Brynsmo Ramstad) is. A felnőttek teljesen elhagyták ezt a világot, csak kiégett árnyként kóborolnak, és még a főszereplőknél idősebb, kamasz generáció is úgy van jelen, hogy istápolni kell. Azonban a féltve őrzött Anna is rendelkezik képességekkel, ám az állapota csak akkor javul, amikor együtt van a többiekkel. A gyerekek egymás támaszai lesznek, ám tapasztalatlanságuk tragédiákat szül.
Számukra a kegyetlenség még a világ felfedezésének része, és a sértett bosszú csak egy átlagos reakció.
Segítséget nem várhatnak, szüleik vagy nem hallgatják meg őket, vagy nem hisznek nekik. Könnyebb a képességekről szóló beszámolókat betudni a burjánzó gyermeki fantáziának, mint összeegyeztetni a beszűkült valóságképpel. De Ida anyukája még azt sem képes elmagyarázni rendesen, mit jelent, ha valaki gonosz.
Eskil Vogt filmje se nem eredetsztori, se nem felnövéstörténet, Az ártatlanok valójában egy kétórás allegória, ami a realista szociodrámát vegyíti a fantasztikummal és a horrorral. Folyamatosan a gyerekekkel megyünk, más perspektíva nincs, így nem csak megértjük a tetteiket, de még empatizálni is tudunk velük. Átérezzük a magányukat és az indulataikat, de Vogt igazi trükkje az, hogy azt is képes megmutatni, hogy
az együttérzés is lehet véges,
és egy ponton bizony, hiába vagyunk tisztában azzal, hogy az egyik karakter gyilkos tetteit mi motiválja, már szinte mi magunk is a többiekkel értünk egyet, akik nem várhatnak segítséget a felnőttektől, így csak egyetlen mód marad a kiiktatására: ha megölik. Az ártatlanok legijesztőbb kérdése épp ez: eljuthat-e egy eseménysor odáig, hogy egy gyermek halálát kívánjuk? De az is elég iszonyatos, hogy hányféleképpen lehet ignorálni egy gyereket.
