A 94 éves brit tévés a saját életén keresztül meséli el a Föld történetét, miközben gyászolja az elveszett vadont, és elmondja, hogyan menthetnénk meg gyermekeink jövőjét. Kritika: Egy élet a bolygónkon.
Ugye nem kell senkinek sem bemutatni Sir David Attenborough-t? Hiszen ő a legismertebb brit tévés, akinek generációk nőttek fel az ismeretterjesztő műsorain. Bizonyára mindenkinek az a kép jut róla először eszébe, ahogy a dzsungelben egy fa mögül kikukucskálva hol a levélvágó hangyák menetelését, hol a paradicsommadarak párzási táncát narrálja mosolyogva – idehaza többnyire Végvári Tamás hangján.
Attenborough volt az ősapja minden olyan dokumentumfilmesnek, akik a mindent tudó, semleges elbeszélő szerepéből kilépve maguk is belehelyezkedtek a filmjük által bemutatott közegbe. A brit tévés megannyi produkcióban járta a kamerák előtt a vadont, keresgélte a fosszíliákat, kurkászta a gorillákat, csúszkált az Antarktisz jegén, vagy épp rázott kezet olyan törzsi kultúrákban élő emberekkel, akiket (akkor még) nem rontott meg a modern civilizáció. Nélküle alighanem sosem kapjuk meg a túlélőkirály Bear Gryllst, a krokodilszakértő Brady Barrt vagy a világjáró Frei Tamást...
Sir David Attenborough idén májusban lett 94 éves. Amikor az első természetfilmjeit forgatta a BBC-nek az '50-es években, kicsivel több, mint 2 milliárd ember élt a Földünkön, ahol a szárazföld 66 százaléka érintetlen vadon volt, és egyetlen angol háziasszony vagy skót banktisztviselő sem tudta még, mi az a tobzoska, vagy mennyire dús a növényvilág Új-Guinea szigetének kellős közepén. A televíziókészülékek robbanásszerű népszerűsödésével viszont pont Attenborough volt az, aki bevitte a háborítatlan természetet a kor szupermodern nappalijaiba – de talán ironikus módon épp ő volt az is, aki elidegenítette a természetet a tévénézőktől azzal, hogy a vadvilág az valami távoli, egzotikus dolog, nem a mi dolgunk, ha pusztul.
Mostanra 7,8 milliárdnyian lettünk. Az érintetlen vadon területe 35 százalékra zuhant vissza, bárki befizethet egy afrikai szafarira, ha van elég pénze, és a legújabb okostelefonokkal már sokkal szebb videót tud csinálni mindenről, mint amilyet David Attenborough profi tévéstábja készített évtizedekkel ezelőtt. De vajon tényleg olyan jó ez nekünk, mint ahogy gondoljuk?
David Attenborough ezúttal a saját élettörténetén, valamint a korábbi műsoraiból kivágott archív képsorok segítségével mutatja be, mekkorát fordult a világ azóta, hogy először állt kamera elé. Gyónás és segítségkérés ez a mostani Netflix-tévéfilm az idős, de még mindig tetterős természetbúvártól: hahó, emberek, hát annyi dokumentumfilmet és sorozatot forgattam nektek a zsugorodó afrikai szavannákról, a kivágott borneói őserdőkről, az olvadó sarkvidékről, a pusztuló korallzátonyokról és a túlhalászott tengerekről, és ti még mindig nem értitek, hogy ha minden ugyanígy megy tovább, akkor tényleg csak a régi műsoraimban fogtok állatokat meg jéghegyeket látni?!
Attenborough talán kicsit magát is hibásnak érzi most amiatt, hogy csak nyugdíjas korában döbbent rá: már fiatalon sem a vad és érintetlen természetet mutatta be. Hanem inkább azokat az apró kis zárványokat, amelyeket még nem falt fel az ipari méretű fakitermelés, a nyersanyag-bányászat és az állattenyésztés. Hogy vezekeljen a süvölvénykori naivitása miatt, Attenborough most már nem a BBC-nek, azaz a brit közszolgálati tévének forgatta le a legújabb dokufilmjét, hanem a globális szórakoztatóiparban ma már sokkal jobb pozícióban lévő Netflixnek – alighanem azért, hogy az általa bemutatott problémák, és az arra adott lehetséges válaszok (vagyis hogy a Mad Max és a Waterworld sci-fi világa ne legyen a gyerekeink, unokáink valósága), minél több embernek átüssék az ingerküszöbét.
Hatásvadász, melodramatikus és szántszándékkal torokszorító David Attenborough új dokumentumfilmje? Kétségtelenül az. Már eleve a film nyitó- és zárójelenete is sokkoló, ahogy az állatfajok kihalását és a biodiverzitás felborulását a derék tévés a csernobili atomerőmű katasztrófájához hasonlítja (hiszen azt vagy mindenki átélte '86-ban, vagy látta az erről szóló HBO-sorozatot). Vagyis azt sulykolja belénk kíméletlenül, hogy ha nem vigyázunk, ugyanaz lesz a történet vége: üresen kongó, lepusztult panelházakon és iskolákon fog újra kinőni némi gyér növényzet, de azt emberi szem már nem fogja látni...
No de van-e valami jótanácsa Attenborough-nak arra nézvést, hogy ne rohanjon az emberiség a japán szuperexpressz sebességével a saját végzete felé? Igen, van: fenntartható fejlődés, geotermikus energiával működő házak, napelemek, szélerőművek, természetközelibb életszemlélet és jóval nagyobb arányú növényi étrend a mindennapokban. Vagyis csupa olyasmi, amiről már nagyon sokan, nagyon sokat beszéltek korábban is, Al Gore-tól kezdve Áder Jánoson és Arnold Schwarzeneggeren át James Cameronig és Greta Thunbergig. Ha nekik eddig nem is hittünk, higgyünk végre a levélvágó hangyák menetelését és paradicsommadarak párzási táncát mosolyogva narráló David Attenborough-nak!
Ítélet: 9/10
Kiknek ajánljuk? Minden tévét néző kétlábúnak, aki a Föld nevű bolygón él, és azt szeretné, ha az unokái és az ükunokái is itt éljenek majd.
