A lecsúszott popzenésznek egy autista dobos srác hozza meg a második esélyt - csak az a kérdés, tud-e élni vele. Meg az is, hogy mit kap ebből a fiú, akinek a hírnév egyáltalán nem számít.
A 90-es évek a fiúbandákról szóltak. Nem a környéket fosztogató külvárosi srácokról, hanem több-kevesebb tehetséggel megáldott, divatosra fazonírozott csinos fiúkról, akik tudtak nagyjából több szólamban énekelni és együtt mozogni a színpadon, de ami még fontosabb: jól néztek ki a plakátokon, amiket a tinilányok a falukra ragasztottak. Ilyen volt a Backstreet Boys, a New Kids on the Block, a Take That, az ’N Sync, a Westlife vagy a Stereo Dream. Na jó, az utóbbi kitalált együttes, de fontos szerepe van a netflixes Egykor híres voltam című vígjátékban – ennek volt tagja bő húsz éve Vinnie D, vagyis Vince Denham (Ed Skrein).
Vince volt egykor a banda frontembere, és míg az együttesből mások sokra vitték, ő egy senki. A jó ég tudja, mit csinált az elmúlt két évtizedben, de most munkanélküli segélyből él, egy fillérje sincs. Egy vasalódeszkához kötözött szintetizátorral járja Dél-London utcáit, hátha felléphet valamelyik kocsmában, de a telefonjára felvett pötyögés nem különösebben meggyőző – ahogy ő maga sem az. Véletlenül találkozik az Stevie-vel (Leo Long): ő egy padon gyakorolna, a srác pedig kéretlenül kísérni kezdi dobverőivel a szemetesen, korlátokon. Váratlan sikerük lesz, az esetről készült videó tarol a neten, Vince pedig rájön, hogy a dobos srác jelentheti számára az új lehetőséget. Csakhogy a srác autista, a dobolás számára nem csak szenvedély, de kapaszkodó is, és nem szokott másokat beengedni az életébe – Vince-szel valamiért kivételt tesz, de ott van még Amber (Eleanor Matsuura), a fiút egyedül nevelő anya, aki mindenáron meg akarja őt védeni minden káros hatástól. Vinnie D hatását kifejezetten károsnak tartja…
Az elsőfilmes rendező, Eddie Sternberg minden klisét és sztereotípiát belepréselt filmjébe, amit csak talált: a fogyatékos fiatalt, a pasast, aki egy új esélyt kap, de lehet, hogy nem tud élni vele, a barátságos környéket, ahol mindenki összefog, ha kell, és így tovább. A kliséknek azonban nem csak az a természetük, hogy a könyökünkön jönnek ki, hanem az is, hogy mivel ismerjük őket kívülről belülről, rendkívül könnyen fogadjuk be őket, és ez történik az Egykor híres voltam esetében is. Minden kiszámítható, de ez azt is jelenti, hogy minden rendkívül gördülékenyen, simán halad előre, és menetrendszerűen jönnek a konfliktusok. Az első fellépés konfliktust hoz, Vince kísértésbe esik, amikor karrierje beindulni látszik, és természetesen kísért a múlt, a félbeszakadt egykori karrier a maga keserű emlékeivel és árulásaival. Ilyen a popszakma, ahogy mondani szokás, de ez meglepő módon cseppet sem zavaró – na jó, csak néhány pont az -, mert ennek a filmnek van szíve.
Ed Skrein mindig kemény csávókat játszott, hol jót, hol rosszat, mint a címszereplő a Transporter: A Szállító - Örökségben (2015) vagy Ajaxként a Deadpoolban (2016) vagy az Alita: A harc angyalában (2019), de nem lehet mindig csak keménykedni. Ez a film remek lehetőség számára, hogy egy másik oldalát is megmutassa, és Vinnie D karaktere pont alkalmas erre. A film nagy erénye, hogy nem csinál a srácból csiszolatlan gyémántot, nem derül ki, mekkora tehetség: Vince nem túl okos srác, zeneileg pedig jó esetben középszer vagy az alatt van valamivel – ha „kereslet van” rá, az vagy a múltja miatt van fiúbandás korából, vagy Stevie miatt válik érdekessé, aki mellesleg szintén nem egy istenáldott, egyszer az életben tehetség, csak nagyon ügyes, és ugyebár különleges. Autizmusából szintén nem csinál nagy ügyet a film, és nyilván van néhány momentum, ahol ez dramaturgiailag fontossá válik, de nem manipulálják ezzel érzelmileg vagy nem takaróznak vele, ha elfogynának az ötletek.
Bizony, az ötletek néha elfogynak, amit a kezdő rendező főleg flashbackek segítségével próbál elfedni, de ezt leszámítva az egész sztori minden klisével és minden ismerős fordulattal meglepően jól működik, mert, hogy egy nagy közhellyel éljünk, van szíve. Ed Skrein és Leo Long is mindent beleadnak, de az „érzelmi súlypontot” az anyukát játszó Eleanor Matsuura adja. A félig angol, félig japán színésznő a The Walking Deadből lehet ismerős, és elképesztően kifejező arcán folyton változik a bizalmatlanság, a reménykedés, a felszabadultság és a csalódás, de úgy, hogy azt mi is átérezhetjük. És ettől meglepően szerethetővé válik az amúgy rendkívül egyszerű, és mint írtuk, nagyon kiszámítható film, amilyenből már nyilván sokat láttunk, de mégsem pont ilyet.
Értékelés: 7/10
