A jókora csavarra építő Antebellum: A kiválasztott alapját a joggal elítélt rabszolgaság intézménye és annak öröksége adja, a "csomagolás" viszont szájbarágós lett, de a főszereplő Janele Monáe nagyon erős!
Azt nem lehet elégszer elmondani, hogy milyen aljas intézmény volt a rabszolgaság, egy évszázadokig működő intézményrendszer, amely azon alapult, hogy embereket elrabolnak a szülőföldjükről, majd a halálukig fogságban tartják őket, hogy ingyenmunkájukból meggazdagodhassanak, állati sorban tartva őket. Az amerikai történelem ezen szégyenfoltját mindenki jól ismeri, ha máshonnan nem, hát az iskolából – bár mindig lehet további borzalmas részleteket olvasni hozzá -, és az elmúlt években egyre többen nyúlnak a témához, például a Black Lives Matter mozgalom kapcsán. És most itt egy újabb film, amely feldolgozza a kérdést, ráadásul némi csavarral.
Egy dolgot azért érdemes tisztázni: a rabszolgaság bűne és mondjuk az afro-amerikaiakat érő rendőri brutalitás nem azért került az elmúlt években a köztudatba, mert valami sötét háttérhatalom ezzel akarja destabilizálni az USÁ-t vagy akár az egész világot, hanem azért, mert mostanra kialakult egy széles fekete középosztály Amerikában. Ők meghatározó fogyasztóként is jelen vannak a piacon, NEKIK szóló történeteket akarnak hallani, nekik szóló filmeket nézni, vagy éppen készíteni, és nem a fehér emberek problémáira kíváncsiak, hanem a sajátjaikra. Ezért és ebben a szellemben készült az Antebellum: A kiválasztott, a Gerard Bush és Christopher Renz rendezőpáros bemutatkozó munkája – csak érdekességként, Bush afro-amerikai, Renz fehér, így elvileg mindkét oldalt képviselik, de ez csak papíron működik. És akárcsak a 12 év rabszolgaságban (2013) vagy a Django elszabadulban (2012), itt is egy déli gyapotültetvényen járunk, ahol gazdáik úgy bánnak a rabszolgákkal, mint egy darab ronggyal. Itt ismerjük meg Edent (Janelle Monáe), aki társaival szökni próbált, de visszaviszik, és ő még jól járt, mert van, akit lelőnek, mint egy kutyát.
Az ültetvényt déli katonák irányítják – már dúl a polgárháború, ami némileg ellentmond az Antebellum címnek, ami a háború előtti időket/állapotokat jelöli -, akik különösen kegyetlenül bánnak a rabszolgákkal, és a fiatal lányokon élik ki vágyaikat. És amikor már kellőképpen elborzadtunk, hirtelen ugrunk az időben bő 150 évet, és a jelenben megismerjük Veronicát, a felső középosztálybeli szociológiaprofesszort (szintén Monáé), aki boldogan él katalógusba illő otthonában, fogfehérítő reklámba illő családjával, és aki éppen új könyvét indul népszerűsíteni. Mit is látunk itt, időutazást? Tér-idő kontinuumot vagy egy másik generációt? Ez a film nagy kérdése, és ez nem rossz csavar, még akkor is, ha a konkrét kivitelezés hagy némi kívánnivalót maga után. Értsd, logikailag nem minden áll össze, de nem ez az igazi gond. Hanem az, hogy ez egy üzenetfilm, ahol a forma és a történet másodrendű az ideológiai üzenethez képest, és ez minden filmet lehúz, legyen maga a mű konzervatív, liberális, szociáldemokrata vagy bármi más, és ez történik itt is.
Mert az Antebellum az egyik, a fontosabb síkon egy vádirat a rabszolgaság, az azt visszasírók vagy mentegetők és a rasszisták vagy a rasszistákat megtűrők és úgy fél Amerika ellen, és mint ilyen, nem túl okos vagy kidolgozott. Veronica csodás élete és gyönyörű családja például kifejezetten bumfordi kísérlet arra, hogy egy idealizált „másik oldalt” mutassanak be, de szerencsére van egy másik sík is. Az egyfajta „börtönfilm”, bár nem börtönben járunk, de nincs nagy különbség, és az innen való szökés története viszont tényleg izgalmas annak előkészületeivel és váratlan eseményeivel, és itt jön ki a jó főszereplő választás.
Az első főszerepét játszó Monáe, aki nem mellesleg R&B/soul énekesnőként már szupersztár, kétségkívül rendkívül erős jelenléttel bír a vásznon – bár a film nem vásznon látható, a pandémiának köszönhetően az HBO GO kínálatába került végül -, és itt elsősorban ez számít. Nem finom érzelmeket kell megmutatni, hanem erős, túlzó reakciókat, megaláztatást, kétségbeesést és izzó dühöt, és ezeknél nem kifejezetten gond, hogy maga a történet sem túl cizellált. Rajta kívül, Eric Lange (Narcos), Jena Malone (Donnie Darko), Jack Huston, Kiersey Clemons és Gabourey Sidibe (Precious – a boldogság ára) és Kiersey Clemons kapnak több-kevesebb játékidőt, de ez egyértelműen Monáe filmje, és ideológiai üzenet ide vagy oda, ő tud is élni a lehetőséggel.
Értékelés: 6/10
