A kísértetházas horrorok általában azért működnek, mert egy mindenki számára átélhető, zsigerbe nyúlóan borzasztó, jó esetben irracionális félelmet visznek vászonra. „Mi lenne, ha egy agresszív betolakodó költözne az otthonodba, az intim szférád legintimebb sarkába, te pedig tehetetlen lennél vele szemben?” 

Az Én még itt vagyokban (és a valóságban általában) ez az ártó lélek egy elnyomó rezsim. 

Hasonlóan ahhoz, ahogy hazánkban ekkoriban a szocializmus szelleme kísértett számtalan otthont, az 1970-es évek Brazíliájában a nacionalista katonai diktatúra volt a házhoz jövő mumus – a Szovjetunió helyett itt többek között az USA és a katolikus egyház intézték a démon megidézését.

Walter Salles filmje Rubens Paiva baloldali exképviselő (Selton Mello) 1971-es, államilag gründolt elrablását dolgozza fel. Legnagyobb, legbölcsebb ötlete az, hogy nem egy feszültségépítéssel trükköző politikai thrillert csinál a dologból. Helyette Paiva felesége és árván maradt öt gyereke szemszögéből mutatja be a traumatikus ügyet, amelynek csak évtizedekkel később került pont a végére. 

Az Én még itt vagyok egyrészt egy hatásos, torokszorító film. Másrészt lehetetlen máshogy értelmezni, mint egy elegáns, de határozott középső ujjként, amit Jair Bolsonaro volt elnök arcába nyomnak a készítők. Emlékeztetőül: a 2022-es, elvesztett választása után a politikus katonai puccsot próbált végrehajtani az országban, Donald Trump és saját politikai közegének eszköztárából is kölcsönözve. Akinek eddig nem esett le, hogy ez miért volt félelmetes és félelmetesen szar ötlet, remélhetőleg a legjobb idegennyelvű film Oscar-díját elnyerő Én még itt vagyokból le fog.

Aztán eljöttek értem is

1970-re Rubens Paivának már nem a politika körül forogtak a mindennapjai: az 1964-ben hatalomra törő katonai rezsim egész egyszerűen kidobta őt közhivatalából, ahová az állampolgárok választották meg. Dehát nemcsak ebből áll az élet. Az Én még itt vagyok első, ‘70-ben játszódó jeleneteiben Paivának bőven van más dolga is: mérnökként dolgozik, neveli öt gyerekét, nem agitál hangosan az elnyomói ellen. Úgy tűnik, megtalálta magának azt a kis sarkot a diktatúrában, ahol békén hagyják. Ami persze sosincs így senkinek sem.

A film nem rohan bele a konfliktusba: kényelmesen, ráérősen tölt időt a családdal az első pár jelenetben – szinte alattomosan szeretteti meg őket a nézővel. Emellett demonstrálja, hogy a rezsim által természetesnek kezelt, ám kirívó kegyetlenséggel ellentétben mi az, aminek tényleg természetesnek kellene lennie egy úgynevezett fejlett társadalomban. Baráti vendégséget tartani. Apát nyaggatni, hogy hadd legyen kutya. Whisky és cigi mellett a politikával viccelődni. Backgammonozni a csajoddal.

Salles gondoskodik arról, hogy ne politikája vagy disszidens tevékenysége felől ismerjük meg Rubens Paivát, hanem úgy, ahogy a családja látta, tapasztalta, érzékelte a létezését. Így üt igazán nagyot az elvesztése.

Az állam szemében borzasztó bűncselekmény, amit a férfi elkövet, a következő: segít leveleket eljuttatni a külföldi száműzetésben élő braziloknak, akiket a rezsim ellenségként kezel. A büntetése pedig olyan fájdalmas lesz, hogy azt még talán unokái is megérzik ma, 2025-ben. 

A rezsim beköltözik a nappaliba

Az ÁVH-ban legalább volt annyira érzék a drámához meg a show-hoz, hogy az éj leple alatt, a fekete Volgához hasonló ikonikus kellékek segítségével tüntessenek el embereket otthonaikból. A brazil rezsim viszont fényes nappal, munkaidőben, a létező legnagyobb természetességgel követi el Paiva elrablását. A „parancsot teljesítő” katonák pedig el sem iszkolnak rögtön a bűntény helyszínéről: pár napra beköltöznek az elrabolt férfi házába, eszik a felesége főztjét, csocsóznak a gyerekeivel. Még a műszakváltások is beleférnek, hiszen konkrét, ám ráérős menetrendjük van a kegyetlenségre. 

Miután pedig a megszállás sikeresen lezajlott, kényelmesen le is tagadják, hogy megtörtént a dolog, miközben az eltüntetett férfi kocsija mindenki számára láthatóan ott pihen egy katonai parkolóban. 

Annyi tiszteletet sem adnak az áldozatoknak, hogy különösebben nagy ügyet csináljanak a kínzásukból.

A családi fészek inváziója pedig akkor sem ér véget, amikor a katona bácsik már nem a vendégszobában tömik a fejüket rizses hússal. Az a bizonyos jelöletlen autó mindig ott áll az utca túloldalán, a telefont biztos lehallgatják, és már a lakásban is egyre kockázatosabb csak úgy beszélni bármiről (például, hogy él-e vagy hal-e apa). Ez az a része a filmnek, amikor igazán kibontakozik a Paiva feleségét, Eunice-t játszó (szintén Oscar-jelölt) Fernanda Torres alakítása, aki magába fojtott szenvedéssel, fájdalmas céltudatossággal próbál lavírozni a pokoli helyzetben.

Tudja, ha túl hangosan áll ki férjéért, akkor azt nemcsak ő, hanem a gyerekei is nagyon csúnyán megbánhatják. De mégis tenni kell valamit, hisz nem nyugodhat bele abba, hogy egyik napról a másikra köddé vált élete szerelme.

Torres játéka mellett Salles manírok nélküli, visszahúzódó rendezése is a film hasznára válik, ahogy a Nick Cave-vel is sokat együttműködő Warren Ellis diszkrét, mégis érzelemdús filmzenéje is. A pár csemetéit játszó gyerekszínészek is ott vannak a szeren. Eunice karaktere marad a középpontban, ám fájdalmának átéléséhez szükséges az is, hogy megkedveljük a folyamatosan incselkedő, apjuk eltűnését más-más tempóban megértő és feldolgozó kölköket. Ugye, gyakran látjuk azt, hogy még rangosabb filmes produkciók is alig képesek összekaparni maguknak egyetlen épkézláb gyerekszínészt: 

na, az Én még itt vagyok porondra állít négyet (a legidősebb csemetét a már felnőtt Valentina Herszage játssza), akik remekül, testvériesen osztják el a film rájuk jutó súlyát, és méltó partnerei lesznek a veterán Torresnek.

Egyefene, politizáljunk!

Azért is nehéz figyelmen kívül hagyni az Én még itt vagyok áthallásait a mai közéletre, mert a film hazai bemutatójakor a brazil szélsőjobb tartozékai hangos botrányba fulladóan építették tovább a hidat a múlt és a jelen között azzal, hogy a film bojkottjára szólítottak fel. Ők azok, akik szerint az 1964-től 1985-ig tartó diktatúra (amelyet korábban Bolsonaro is méltatott) végső soron nem volt egy rossz dolog, és felháborítanak tartották, hogy sikeres film készült az áldozatairól. Szóval igen, legyen csak pofánk a világ jelenlegi helyzetére reagálni, amikor az Én még itt vagyokról beszélünk.

A Paiva-család tragédiája azért érezhető át politikailag Brazílián kívül is, mert végsőn soron az a tanulsága: ha nem normális a rendszer, amelyben élsz, akkor az úgynevezett „normális élet” csak és kizárólag egy illúzió lehet számodra. 

Az Én még itt vagyok legszomorúbb jelenetei azok, amelyekben a disszidens szereplők saját szeretteik előtt kényszerülnek hazudozásra vagy titkolózásra: nemcsak azért, hogy megvédjék őket, hanem mert nincs szívük megfosztani őket ezen normális élet illúziójától. Hosszú távon ez a hozzáállás viszont ez elkerülhetetlenül kudarcot vall. Előbb-utóbb muszáj lesz leülni az öt gyerekeddel, és őszintén beszélni velük arról: lehet, hogy apa már soha többé nem jön haza.

Lehet, hogy nem ez a legvidámabb tanulság, amit 2025-ben levonhat az ember egy filmből. Viszont sajnos megeshet, hogy a fontosabbak között lesz.

(Ahogy a film következő megfigyelése is: ha tényleg akkora faszagyerekek lennének kormányon, akkor nem biztos, hogy az állampolgáraik otthonaiban, családjaiban, alsógyatyáiban turkálva éreznék szükségét bizonygatni a faszagyerekségüket.)

Az Én még itt vagyok mégsem egy színpadról elmondott, hatásvadász politikai szónoklat. Legnagyobb érdeme, hogy ezeket a kendőzetlenül közéleti vonatkozású, halálosan komoly állításokat úgy kommunikálja, hogy szinte végig főszereplői otthonaiban, gyerekeik körében, fizikai és mentális intim szféráiban játszódik. Tisztában van azzal, hogy amíg világ a világ, ebből a közegből lesz a legtragikusabb és a leghitelesebb azt üzenni a hatalomnak: el a kezekkel a családomtól! Eunice-nak végül hazája szemében csak utólag, évekkel később lesz igaza (ahogy sok más embernek is szerte a világon), mivel kiderül: 

ezt a családot sokkal nehezebb megbuktatni, mint a rezsimet. 

Mondjuk amíg vannak olyanok, akik képesek nagy hanggal bevédeni mindenféle önkényes, hatalmi magánterület-foglalásokat, lehet, hogy mégsem ér véget a harc.