John Lurie-ra leginkább a Törvénytől sújtva című Jarmusch-filmből emlékezhetünk, de zenéjét jelölték Grammyre is, menő együttese volt, aztán majdnem elvitte egy betegség. Festőként tért vissza, és az HBO sorozatában elmondja, ez miért jó.
A 80-as évek közepén ő volt a legnagyobb király, mind az amerikai független film világában, mind a progresszív zene területén. A magas, vékony John Lurie elképesztően menő volt, filmekben játszott, zenét szerzett, saját zenekara volt, imádta mindenki. Mi leginkább két Jim Jarmusch-filmből ismerhettük, a Florida, a paradicsomból (1984) és a Törvénytől sújtvából (1986), melyeknek a zenéjét is ő szerezte, de nyilván sokaknak ismerős a testvérével, Evannal alapított zenekara, a The Lounge Lizards is. Aztán 2000-ben a Lyme-kór egyre súlyosbodó jeleit fedezték fel nála – volt orvos, aki csak egy évet adott neki -, ami végett vetett mind zenészi, mind színészi karrierjének. És most fest. Mondjuk a Karib-szigeteken. Mondjuk elég sikeresen – Medve meglepetés című képe elképesztően népszerű mém lett Oroszországban, bár a sikert ugyebár nem ebben mérik. És ebből egy sorozatot készített, Festés Johnnal címmel.
Nem John Lurie az új Bob Ross, aki majd megtanít minket elfogadható tájképeket festeni – ami azt illeti, a legelső rész címe is az: „Bob Ross tévedett”. Lurie nem képzett festő, deklaráltan csakis intuíció alapján dolgozik, munkái vállaltan gyerekkori képeihez – vagy mondhatjuk úgy, MINDENKI gyerekkori rajzaihoz – nyúlnak vissza, így nem festeni tanít minket, hanem élni. Arra, hogyan éljük az életünket, hogyan élvezzük az apró részleteket, hogyan mulassunk jól. Ami azért bizarr, mert Lurie láthatóan nem érzi magát jól a bőrében – a már említett Lyme-kóron túl 2019-ben rákot is diagnosztizáltak nála, de kigyógyult -, és úgy is néz ki, mint az őrült lakó a harmadik emeletről a lakógyűlésen, aki miatt nem lehet megcsináltatni az omladozó kerítést. „Szeretném, ha mindenki tudná, hogy a képeimen látható fák nem boldogok. Nyomorúságosan érzik magukat, különösen a virágok!” – mondja a képeiről.
Mégis lehetetlen nem figyelni Lurie-ra, ahogy mesél mindenről, ami éppen eszébe jut, arról, hogyan égette meg magát a konyhában, gyerekkori élményeiről, a zenéről, főleg a zenéről és zenészekről. Például arról, amikor személyesen találkozott Barry White-tal, akinek a hangjától vibrálni kezdtek a heréi, vagy arról, amikor megpróbált megfojtani egy angolnát, amit aztán Raszputyinnak nevezett el – és lehetséges, hogy ez a hal felel minden rosszért, ami később hősünkkel történt. A 20 perces epizódok végén pedig láthatjuk az aprólékosan megfestett, néha teljesen gyermeteg, máskor kifejezetten részletgazdag akvarelleket – és nyilván nem véletlen, hogy olyan gyakran fest állatokat. És ezek a képek mindig játékos, vicces címeket is kapnak, újraértelmezve azt, amit látunk. És lefesti Gore Vidalt is, aki egyszer egy repülőgépúton nem köszönt neki vissza, majd megragadja az alkalmat, hogy elküldje a már rég halott írót az anyjába - persze viccesen.
És Lurie nem csak sztorizik és fest, a sorozatot, amely sok szempontból rímel a 90-es évek elején a horgászkalandjairól készített Fishing with Johnra, ő rendezte és írta, persze a zenéjét is ő csinálta, de ahhoz, hogy mindez felkerüljön az HBO-ra, ahol az első rész szombattól lesz megnézhető, kellett egy producer is, aki nem más, mint a rendezőként is ismert Adam McKay (A híres Ron Burgundy legendája, Tesó-tusa, A nagy dobás). Mert John Lurie még ma is annyira menő, hogy ilyen barátai vannak. És egy bizarr tény a legvégére: Anthony Bourdain, a világhírű séf öngyilkossága előtt néhány nappal vásárolt John Lurie-tól egy képet, a festmény címe The Sky Is Falling, I am Learning to Live With It vagyis a Az ég rám szakad, és igyekszem megtanulni együtt élni ezzel.
Értékelés: 7/10
