A Woodstock név túlzás nélkül fogalom, az 1969 augusztusában, ezen a néven megrendezett zenei fesztivál a (pop)kulturális történelem meghatározó pillanata. Több mint 400 ezer ember gyűlt össze a New York állambeli Bethel területén, hogy három napon át élvezze a „béke és a szeretet” erejét, a korszak olyan legendás előadóinak a közreműködésével, mint Jimi Hendrix, Janis Joplin, Joe Cocker, Santana, Grateful Dead, The Who vagy a Jefferson Airplane.

A körülmények már akkor sem voltak idilliek, a szervezési hiányosságokat azonban megszépítették az emlékek, és persze az 1970-es Woodstock című film, amely nagyban hozzájárult a mítoszgyártáshoz. Azok pedig, akik személyesen élték át minden idők legfontosabb hippifesztiválját, meghatározó élményként gondolnak vissza rá, sőt sokan a kerek évfordulók idején el is zarándokolnak a helyszínre, Max Yasgur egykori farmjára.

Ilyen előzmények után nem az a meglepő, hogy az egyik főszervező, az 1969-ben még csak 25 éves Michael Lang megpróbált profitálni a legendás eseményből, hanem hogy milyen sokat várt rá, hogy felüljön a nosztalgiavonatra. Először 1994-ben, a 25. évfordulóra szervezett fesztivált, ami azonban az esőzések miatt sárdagasztásba fulladt, a közönség egy jelentős része pedig ingyen belógott, a szervezők így masszív veszteséggel zárták az ünnepinek szánt eseményt.

Lang azonban nem adta fel, 1999-ben újra nekifutott a projektnek, és ezúttal nem bízott semmit a véletlenre. Egy elhagyatott légi bázist bérelt ki a New York állambeli Rome-hoz közel, ahol végeláthatatlan hosszúságú, lebetonozott kifutópályák várták a 250 ezer látogatót, a támaszt körülvevő betonfalak pedig gondoskodtak róla, hogy csak a fizető vendégek juthassanak be a fesztiválra. Az árusok ki is használták a monopolhelyzetüket, annyit kértek a kajáért és a piáért, amennyit nem szégyelltek (egy palack víz néhol 4 dollárba fájt), ami érthető módon feldühítette a jórészt tinédzserkorú és a húszas évei elején járó közönséget, akiket a 38 fokos hőség is meggyötört.

És míg a Woodstock ’94 a zenei kínálatot illetően is próbálta a 69-es eredeti hippihangulatát megidézni, Langék úgy döntöttek, hogy ezúttal az aktuálisan legnépszerűbb előadókat invitálják meg, akik közül sokan – mint a Korn, a The Offspring, a Limp Bizkit, a Rage Against the Machine, Red Hot Chili Peppers vagy a Metallica – olyan zenét játszottak, amelyre kiválóan lehetett tombolni és törni-zúzni.

Az indulatok pedig egyre inkább elszabadultak, mosh pitek csatatérré változtak,

sokan a kerítésekből kiszakított deszkákon szörföztek a közönségben, és először csak kisebb tüzek gyúltak, az utolsó napon viszont a komplett infrastruktúrát felperzselte a középkori hordaként pusztító tömeg. És ha ez még nem lett volna elég, a közönség soraiban nagyon sok fiatal férfi úgy érezte, hogy neki mindent szabad, és a „béke és szeretet” jelszavával félmeztelenre vetkőző lányokat nyíltan fogdosták – és mint később kiderült, ennél komolyabb zaklatások is történtek.

Lehet azzal védekezni, hogy ahol 250 ezer ember zsúfolódik össze egy helyen, ott elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb kihágások, a Woodstock 99 esetében azonban többről volt szó elszigetelt incidenseknél, a szervezők pedig nagyon keveset tettek a katasztrófa elkerüléséért. A profitmaximalizálás jegyében megspórolták a profi biztonsági szolgálatot, helyette tapasztalatlan civileket neveztek ki „békeőröknek”, a takarítást és a mobilvécék működtetését pedig kiszervezték magáncégeknek, akik finoman szólva se törték magukat, így

a fesztivál a második naptól kezdve már szó szerint a szarban úszott.

Nem sűrűn fordul elő, hogy egy fesztivál az Apokalipszis most!-ot idéző képsorokkal és a rohamrendőrség bevetésével ér véget, de Langéknak sikerül ez a bravúr, így nem is csoda, hogy gyors egymásutánban két dokumentumfilm is feldolgozta az eseményeket. Az elsőt az HBO mutatta be tavaly (írtunk is róla akkor), a Netflix verziója, a Teljes káosz: Woodstock 99 című, háromrészes dokusorozat pedig most augusztusban debütált.

Arra a kérdésre, hogy „mi történt?”, mindkettő kielégítő választ ad. Megszólaltatják a főszervezőket, néhány fesztiválozó és fellépő is nyilatkozik, megmutatják az archív felvételeket – az MTV végigközvetítette a három napot, így volt miből válogatni –, a fesztivál „hétköznapjait” és a koncerteket is beleértve. A Netflix alkotói viszont profibbak, már ami a hatáskeltést és a bombasztikus dramaturgiát illeti,

a Teljes káosz: Woodstock 99 ugyanis úgy épül fel, mint egy katasztrófafilmbe oltott thriller.

Előbb felvillantják a pusztítás képeit az utolsó napról, majd napokra lebontva bemutatják, hogyan eszkalálódott a helyzet, az epizódok végén pedig, a 24 című sorozathoz hasonlóan, még egy vészjósló digitális órát is látunk.

A történet értelmezéséhez viszont a Teljes káosz sem jut közelebb, mert az ugyan kiderül belőle, hogy a szervezők hol és mit rontottak el, és mi motiválta őket (részben a kapzsiság, részben a hübrisz), az eseményeket kommentáló újságírók és megmondóemberek csak közhelyeket pufogtatnak – némelyikük, mint az egykori MTV-s riporter borzalmasan ripacskodva. És míg az HBO verziója legalább egy olyan fesztiválozót megszólaltatott, aki maga is részt vett a vandálkodásban, a Netflix csak olyanokat talált, akik a komolyabb balhékat elkerülték – de legalább ennyire hiányzik az érintett zenészek, pl. a tömeget tudatosan hergelő Fred Durst kérdőre vonása.

A Teljes káosz: Woodstock 99 mindenképp tanulságos és látványos produkció, de az HBO verziójához hasonlóan nem tud vagy akar elég mélyre ásni. Lehet, hogy eljött az ideje egy merészebb játékfilmes feldolgozásnak?