Két lány ugyanabban a házban, de 20 év köztük a különbség. Nem a korkülönbség, az időbeli, és egy vezetékes telefon köti össze őket, így változtathatják meg egymás életét. Amiben jó sok lehetőség lett volna egy szerényebb rendezőnek.
Emlékszel még, kedves olvasó, milyen megható volt: Keanu Reeves és Sandra Bullock úgy romantikáztak a Ház a tónál (2006) című filmben, hogy az egyikük a jelenben, a másik a múltban volt, és egy postaládán keresztül üzengettek? Ezt az egyébként valóban figyelemreméltó kunsztot igyekezett megismételni egy dél-koreai horror, a Netflixre frissen felkerült Hívás a múltból, ahol nem csupán két, hanem húsz év választja el a két főhőst, és nem egy postaláda, hanem egy vezetékes telefon a médium, romantikáról pedig szó sincsen.
Seo-yeon (Shin-Hye Park) gyerekkori otthonába tér vissza, mivel édesanyja, akivel régóta nem beszéltek, kórházba kerül. Mivel a mobilját a vonaton hagyta, előkeresi a régi vezetékes telefont, hogy elintézzen pár praktikus dolgot, majd hirtelen megszólal a telefon, és őt keresik. Egy fiatal nő rémült hangja az, aki attól retteg, hogy az anyja meg akarja ölni. Majd a lány újra és újra hívja, és megadja a címét – és mit tesz isten, ez ugyanaz a cím, ahol hősnőnk épp tartózkodik. És ő, miután felfedez egy titkos pincét, meglepően – vagy valószínűtlenül? – gyorsan összerakja, miről is van szó. Ők ketten ugyanabban a házban vannak, de a másik lány, Young-sook (Jong-seo Jun) 20 évvel korábbról hívja. És mivel a lány veszélyben van, segít neki, amivel nem várt események láncolatát indítja el, hiszen innentől mindketten képesek megváltoztatni a másik múltját, jelenét és jövőjét. Amivel az elsőfilmes rendező, Chung-Hyun Lee remekül el is játszhatott.
A múlt megváltoztatásának hatása a jelenre régi filmes téma, látványos dolgokat lehet vele csinálni, nagy fordulatokat lehet vele összehozni, majd bármit vissza lehet csinálni, de szerintem ezt nem is kell túlmagyarázni. A Hívás a múltból ezt hozza is, helyenként tényleg izgalmasan, néhol hátborzogatóan, csak egy dolog hibádzik. A jó tempó. A történet hol meglódul, hol teljesen leül, ami egy horrorfilmnél megbocsáthatatlan bűn, hiszen a nézőt folyamatos bizonytalanságban, végig felfokozott idegállapotban kell tartani. Ezt nyilván a rendező is érezte, ezért kárpótlásként – vagy figyelemelterelésként – egy rakás extra fordulatot és fejleményt pakolt be, nyilván elég okosnak érezve magát ehhez, csakhogy nem minden sztori bírja el, ha túl sokat variálnak rajta. Pláne akkor, ha ezt ügyes és átgondolt előkészítés nélkül teszi, elvarratlan szálakkal, lényegi elemeket magyarázat nélkül hagyva.
Nem tudjuk meg, Young-sook miért került olyan helyzetbe, amibe került, mi az előélete, miért él az egyik pillanatban úgy, mint egy átlagos tini – 28 évesen! -, miért van veszélyben a következőben, mi lett az apjával, miért nem szökik meg, amikor megteheti, és így tovább. Tudom, a horrorfilmeknél messze nem alapkövetelmény a mélylélektani ábrázolás, de jelen esetben egy horrorba oltott kamaradrámáról van szó. Igaz, a cselekmény gyakran máshová is elvisz, de minden, ami lényeges a házban, a két lány között játszódik, és ebben a felállásban nem lenne túl nagy kérés, hogy többet is megtudjunk róluk, főleg azért, mert egyikük elég radikális változásokon meg át. Ahogy lenni szokott, a koreai filmekben, most is teljesen másként játszanak, mint a nyugatiakban, és ez egy horrornak jól áll, de a két színésznő teljesítménye, vagy inkább adottságai teljesen különbözőek. A jelenben lévő lányt játszó Shin-Hye Park nem különösebben izgalmas, a másik lányt alakító Jong-seo Junra sokkal jobban lehet figyelni.
