A svéd acél okozta Norvégia vesztét, mert innen volt a legkönnyebb a II. Birodalomba szállítani a vasércet, ezért vívtak véres csatát norvég földön a németek és a szövetségesek a háború legelején Narviknál, egy elfelejtett ütközet során - amelyet végre megfilmesítettek.
A II. világháború során a német hadigépezetet elsősorban a svéd vas működtette, ezt pedig a legkönnyebben és a leggyorsabban a jégmentes norvég kikötőkből lehetett szállítani. Ez lett a semlegességében bízó ország veszte, amit lerohant a német hadsereg, csakhogy erre a lépésre a szövetségesek is számítottak, akik egy expedíciós hadsereget küldtek az észak-norvég kikötők visszafoglalására. A létszámfölényben lévő, a helyi norvég csapatokkal megerősített brit, francia és lengyel hadosztályok kezdetekben sikereket értek el, többek közt érzékeny csapást mértek a német flottára, de miután Hitler megtámadta Franciaországot, ezeket az egységeket visszavonták, a magukra maradt norvégok pedig letették a fegyvert, és megkezdődött a hosszú náci megszállás. Az 1940 áprilisa és júniusa között vívott narviki ütközet csupán lábjegyzet lett a világégés nagyobb horderejű eseményei mellett, de a norvégok számára sorsfordulónak számított – és végre filmet csináltak róla.
Hősünk, Gunnar Tofte tizedes (Carl Martin Eggesbø) örül, hogy egységét szülővárosába, Narvikba vezénylik, hiszen így többet láthatja feleségét, Ingridet (Kristine Hartgen) és a kisfiát. Csakhogy megérkezésük estéjén már támadnak is a németek, a helyőrség náci szimpatizáns parancsnoka pedig harc nélkül átadja nekik a várost. Gunnar egységével elmenekül, hogy tovább harcolhassanak, Ingrid, aki a helyi szállodában dolgozik, hátramarad
– és akarata ellenére kollaboráns lesz a helyiek szemében.
Korábban is ő tolmácsolt az illusztris vendégeknek, köztük a német és az angol konzulnak, és most az új városparancsnok várja el tőle ugyanezt, miközben a nő angolokat bújtat. Ahogy a városért folytatott harc egyre hevesebb lesz, úgy válik a férj és a feleség helyzete egyre kiélezettebbé.
Erik Skjoldbjærg rendező – ő készítette a Nokas című rendkívül feszült thrillert Norvégia leglátványosabb bankrablásáról – láthatóan szerény eszközökkel készítette háborús filmjét, így a tengeri ütközetek és légi csaták csak „említés szintjén” kerülnek a történetbe.
Kapunk helyette kisebb összecsapásokat és sok feszültséget,
ami tulajdonképpen korrekt megoldás, a hangsúly viszont így óhatatlanul is átkerül a felesége, Ingrid történetére. Ami önmagában is elég érdekes, és szerencsére jórészt elkerüli az ilyenkor szokásos kliséket – a városért felelő német adminisztrátor (Christoph Bach) például ugyan nyilván a saját érdekeit helyezi előtérbe, de nem egy ördögi karakter. Persze a germán fajnak tekintett norvégok elleni harc során a németek általában civilizáltabbak voltak, mint máshol – de kezdeti sikereiket például azzal aratták, hogy sokszor a civil lakosságot használták pajzsként a tapasztalatlan és felkészületlen norvég katonák elleni harc során.
A Narvik legnagyobb előnye a téma újszerűsége: a II. világháborút jól ismerőknek is mondhat újat ez a hadjárat, a történetbe pedig aligha lehet belekötni. Sem Carl Martin Eggesbø, sem Kristine Hartgen nem az a sztáralkat, de pont hétköznapiságuk és szerethetőségük az, amiért hitelesek és meggyőzőek, és azért is működik annyira jól a történet, mert itt tényleg azt látjuk, bármilyen közhely is, hogyan változtatja meg hétköznapi emberek életét a háború – egy olyan országban, amely konokul hitt a semlegesség eszményében. Ami a szomszéd Svédországnak be is jött, ők szépen elnavigáltak a háború alatt, mindkét féllel kereskedve.
Értékelés: 7/10
