Joe és Anthony Russo egy rossz regényből rendezett kiváló, képileg is izgalmas alkotást, méghozzá Tom Hollanddel, az új Pókember-filmek sztárjával a címszerepben, aki élete legérettebb alakítását nyújtja.
Az Apple TV+-on látható Cherry: Az elveszett ártatlanság Nico Walker magyarul is olvasható Kopasz című regénye alapján készült. Walker könyvének a háttértörténete sokkal érdekesebb, mint maga a kötet, amelynek az a legjobb tulajdonsága, hogy mindezt valaki megélte – viszont nagyon rosszul van megírva. A Kopasz ugyanis egy memoár, amit egy fiatal iraki háborús veteránból lett drogfüggő és bankrabló vetett papírra a börtönben, ahol a szóban forgó rablások miatt ült.
Walkert úgy fedezte fel a kiadója, hogy 2013-ban megjelent róla egy hosszú anyag a BuzzFeeden, és Matthew Johnson a Tyrant Bookstól konkrétan elkezdte trenírozni a még mindig csak huszonéves srácot, hogy képes legyen megírni élete történetét: könyveket küldött neki, majd a négy éven át készült kéziratot átdolgoztatta, így végül 2018-ban megjelent a Cherry, ami az év egyik nagy szenzációja lett.
De hiába a felkészítés, és hiába a kritikai siker,
A könyvnek a hitelesség a legfőbb értéke, viszont nincs se lelke, se stílusa: csupán mechanikusan felsorolja a történéseket, anélkül, hogy foglalkozna például olyasmivel, mint a jellemábrázolás.
A Russo fivérek viszont – akik egy sor Marvel-blockbuster (Amerika Kapitány: A tél katonája, Amerika Kapitány: Polgárháború, Bosszúállók: Végtelen háború, Bosszúállók: Végjáték) megrendezésével csináltak nevet maguknak – felfedezték benne a potenciált, és afféle szerelemprojektként saját húguk, Angela Russo-Otstot forgatókönyve alapján megrendezték a filmverziót. Ami sokkal jobb lett, mint a könyv.
Az már az előzetesből is látszott, hogy a Cherry: Az elveszett ártatlanság kifejezetten izgalmasnak ígérkezik,
maga a film pedig már az első percben leveszi a lábáról a nézőt.
Elég hozzá egy pár mondatos belső monológ (ami nem a kötetből származik), hogy azonnal megkedveljük a főhőst (aki a könyveredetiben az ellenszenves és a szánalmas közötti skálán mozog), és hogy kiderüljön, milyen az, amikor valaki tud írni.
És amihez még értenek az alkotók, az a szereplőválasztás, mivel a főszerepet megformáló Tom Hollandnek is köszönhető, hogy végig empatizálunk a központi karakterrel (ami a regényben elég nehéz volt, mert az író nem nyújtott semmi kapaszkodót). Habár a világ a fiatal színészt elsősorban a legújabb Pókemberként ismeri és szereti, ő már legelső filmszerepében átélt drámai alakítást nyújtott: ez volt A lehetetlen című katasztrófafilm, amelyben mindössze 16 évesen volt egyenrangú partnere olyan kollégáinak, mint Naomi Watts és Ewan McGregor.
Aztán a szuperhősfilmek végeláthatatlan sora (Amerika Kapitány: Polgárháború, Pókember: Hazatérés, Bosszúállók: Végtelen háború, Bosszúállók: Végjáték, Pókember: Idegenben) után Holland tavaly a Mindig az ördöggel című sötét thrillerben tért vissza a drámai szerepkörhöz, amelyben egyenesen brillírozott Robert Pattinson oldalán – most viszont színészként tényleg egyedül az ő vállán nyugodott a produkció, és ő egyszerűen tökéletesen teljesített.
A sztárnak pedig remekül asszisztál a női főszerepet, a főhős szerelmét hozó Ciara Bravo, akit a magyar nézők jórészt csak a Második esély című sorozatból és a Rossz szomszédság 2. egyik mellékszerepéből ismerhetnek.
és aki sem tőle, sem a herointól nem tud szabadulni. A kiváló színészvezetésen kívül viszont a Russo testvéreknek valami mást is kellett villantani, hiszen 2021-ben már elég nehéz bármi újat is mondani akár a háborús film, akár a drogfilm műfajában.
Joe és Anthony Russo pedig azt találták ki, hogy olyan lazán nyúlnak az alapanyaghoz, amilyen lazán azt Nico Walker megírta – csak náluk nem kevés szakmai tudás és tapasztalat alapozta meg ezt a szabadságot. A Cherry: Az elveszett ártatlanság így
bátran ugrál a stílusok és a műfajok között:
egyszer fekete komédia, egyszer súlyos bűnfilm vagy abszurd dráma, de ha épp úgy fordul a cselekmény, az alkotók nem félnek a burleszkhez nyúlni.
A főhős külső és belső világában tomboló zűrzavart pedig a rendezők számos kreatív eszközzel adják vissza a különféle szűrők használatától kezdve a képarány variálásán át a drasztikus fölső kameraállásig és a negyedik fal áttöréséig. Nagyon szép például az a jelenet, amikor a főhős megpillantja a szerelmét, és az addigi sápadt pasztellszínek a lány körül kiszínesednek. De nem kevésbé kifejező az sem, amikor hősünk azt ecseteli, olyan volt a katonaságnál, mintha csak gyerekek játszanák a háborúsdit, és a következő pillanatban már túlméretes egyenruhában látjuk a katonákat, mintha gyerekek lennének.
Ez a játékosság tetten érhető olyan jópofa apróságokban is, mint az, hogy az egyik jelenetben a banki papíron a számok helyett egy idő után már
Ezt a laza, jópofa külsőt csodálatosan ellensúlyozzák az aláfestő zeneként gyakran felcsendülő operaáriák, amelyek kiválóan illusztrálják, milyen szívbemarkolóan súlyos tragédiát is látunk valójában. A könyvhöz képest sokkal drámaibbra vett befejezésnek köszönhetően pedig a Cherry: Az elveszett ártatlanság túllépve a súlytalan eredetiségen olyan megható és felemelő megváltástörténetté változik, ami még sokáig velünk marad.
