Nathan Fielder és Benny Safdie szatírájához hasonlót még egész biztos, hogy nem láttunk a tévében.
Ha leülünk egy új sorozat elé, nem sokáig kell azon agyalnunk, hogy mit is látunk éppen. Többnyire már a főcím elárulja a műfajt és a hangvételt, de legkésőbb az első epizód végére kiderül, hogy mi a koncepció lényege. Pszichiáterhez fordul a depressziós gengszter (Maffiózók), sivatagban menekül a kémiatanár (Breaking Bad), lelövi a saját emberét a drogellenes osztag vezetője (Kemény zsaruk) – ezek a jelenetek azonnal megalapozzák a komplett szériát, de még a szürreális agymenéseiről híres David Lynch Twin Peaksét is össze lehet foglalni egyetlen kérdéssel („Ki ölte meg Laura Palmert?”).
Nathan Fielder (A próba) és Benny Safdie (Jólét, Csiszolatlan gyémánt) közös produkciója, a The Curse ebből a szempontból igazi kuriózum, mert még négy-öt rész után sem hagyja magát beskatulyázni egyetlen dobozba. És nem azért, mintha annyira bonyolult lenne az alaphelyzet, vagy ne derülne ki azonnal, hogy mi a tét a szereplők számára, hiszen bele is mondják egy showműsor kamerájába. Whitney és Asher, az Emma Stone és Fielder által alakított friss házasok az Új-Mexikói Españolában próbálják értékesíteni saját tervezésű passzív ökoházaikat, miközben pilotepizódot forgatnak egy új barkácsrealityhez. Az Asher régi barátja, Dougie (Benny Safdie) által rendezett sorozatot a reményeik szerint berendeli a HGTV, ami nemcsak további üzleti prosperitást jelenthet, de azt is, hogy az egész ország értesül róla, mennyire szívükön viselik a helyi közösség sorsát, beleértve az őslakosokat is.
Kapunk konfliktust is: Asher ingerülten reagál arra, amikor egy helyi riporter Whitney ingatlancápa szüleiről faggatja őket, majd lenyugodva észbe kap, és alkut ajánl a nőnek, cserébe azért, hogy ne adják le az anyagot a tévében. Később a férfi Dougie tanácsára a kamerák előtt jótékonykodik, 100 dollárossal fizet az utcán limonádét árusító kislánynak, de a felvétel után visszaveszi a pénzt, mire a gyerek megátkozza. Ashert nem hagyja nyugodni az incidens, és később megpróbálja felkutatni a kislányt, hogy rávegye az átok visszavonására.
Az alapszituáció papíron tehát világos, sőt akár még realistának is nevezhető. A helyszínek eredetiek, a dialógok és a szereplők hitelesek, mintha nem is fikciót, hanem egy dokurealityről készített dokumentarista sorozatot néznénk. A sorozat hangulata viszont a
nyugalom megzavarását és a néző elbizonytalanítását, komfortzónából való kibillentését célozza.
A szituációk hasonlóan kínosak, mint az Office-féle komédiákban – a rendezést is magára vállaló Fielder a Nathan for You című zseniális meta-dokuszériájában szerzett rutinját kamatoztatja –, a jelenetek azonban itt még a műfajban megszokottnál is hosszabban vannak kitartva, amitől csak még kellemetlenebbnek érződnek. A kamera sokszor nem is közelről rögzíti az eseményeket, hanem leselkedő üzemmódban, különböző üvegfelületek, ablakok, ajtórések, oszlopok mögül zoomol rá lassan a szereplőkre, mintha egy Lynch által rendezett, különösen nyomasztó kandi kamerás műsort néznénk. Ez a kísérleti elektronikus, avantgárd dzsesszes zenével megtámogatott képi világ sajátos, pszichothrilleres feszültséget ad a szériának, azt sugallva, hogy valami igazán baljós dolog van készülőben.
A próba – Agyament emberkísérlet az HBO új sorozata
De amilyen abszurd, olyan vicces és okos is.
Ezért zseni Fielder
Kell jó pár epizód ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljon, nem érdemes semmilyen nagy csavarra várni – a fináléban azért érkezik egy sorozattörténelmi jelentőségű csattanó –, a fő attrakciót itt tényleg a két főszereplő karakterrajza jelenti, és az sem kevés, sőt. A The Curse nemcsak abban különbözik a sorozatok 99%-ától, hogy nem jelöli ki egyből a sztori fókuszát, de abban is, ahogy a központi figurákat bemutatja. Whitney és Asher párosával már az első epizódban sem könnyű szimpatizálni, de akkor még nem lehetünk biztosak benne, hogy kizárólag önös érdekek vezérlik őket, egymás iránti érzelmeik őszinteségében pedig nincs okunk kételkedni. Vállalkozóként nyilván sikeresek szeretnének lenni, ezért is olyan fontos számukra, hogy berendelje a csatorna a házépítős realityjüket, de Whitney annyira meggyőzően dörgölőzik a helyi közösség őslakos képviselőihez, és olyan szenvedélyesen érvel a környezettudatos megoldások mellett, hogy egy-egy pillanat erejéig még a néző is elhiszi, hogy számára mindez nem csak egy póz. Fielder és Safdie szkriptje ügyesen rá is játszik erre az ambivalenciára, amikor például Whitney úgy dönt, hogy a helyi ruhaüzletből ellopott terméket kifizeti, eldönthetetlen, hogy egyfajta naiv humanizmusból, illetve „fehér bűntudatból”, cselekszik, vagy csak mert nem akarja, hogy a romoló bűnözési statisztikák betegyenek az ingatlanbizniszének.
Idővel persze egyre jobban lelepleződik, hogy Ashert a kisebbrendűségi komplexusa és a megfelelési kényszere motiválja, Whitney számára pedig mindennél fontosabb a tökéletesség látszata. Idillinek mutatott kapcsolatuk is egy hazugság, mert nemcsak a kamerának játszanak szerepet, de egymás előtt is, ezért olyan katartikus, amikor végül mégiscsak kibukik belőlük egy-egy őszinte vallomás.
Emma Stone dermesztő hitelességgel tudja megjeleníteni azt az állapotot, amikor a külvilág felé mutatott imázs és a valódi én szétválaszthatatlanul összegabalyodik,
és azt is, amikor egy-egy pillanatra lehull róla a műmosoly maszkja. Mellette Fielder kifejezetten merevnek és már-már civilnek tűnik, ez a kaliberkülönbség azonban egyáltalán nem zavaró, mert magára a történetre rímel: Asher frusztrációi éppen abból fakadnak, hogy feleségéhez képest hiányzik belőle a karizma, és képtelen természetesen viselkedni a kamera előtt.
Ebben a világban ez a kommunikációs deficit pedig nem hiba, hanem bűn – mert aki nem tudja eladni magát, az bukásra van ítélve. A The Curse így aztán mindenekelőtt
a tökéletesség látszatának hajszolásáról, a képmutatás művészetéről és az erényfitogtatásról szól,
legyen annak színtere a magánélet vagy a közösségi tér. Nézhető emellett a sorozat a tévés realityk szatírájaként, a különféle identitások kiárusításának témáját is érintő dzsentrifikációs tanmeseként, szürreális „cringe-komédiaként”, cringe-komédiának álcázott párkapcsolati drámaként, Emma Stone színészi mesterkurzusaként, és egy fantasztikus, semmihez sem hasonlítható anomáliaként is.
A The Curse a SkyShowtime-on streamelhető.
