A Dear Santa legelső snittjében egy felfújható hóembert mutat, amely a szó szoros értelmében kifingik. Ez nem az első szellentős poén, amit a Farrelly testvérek karácsonyi vígjátéka az arcunkba nyom, és sajnos nem is a legdiszkrétebb (ráadásul mindezt 2024-ben!). Viszont tiszteletre méltó, hogy a film már a legelső percben őszintén közli, hogy milyen magas kognitív színvonalra fogja belőni játékideje lényeges részét. A Jack Black főszereplésével készült komédia december 13-tól elérhető a SkyShowtime műsorán, de biztos találunk jobb ünnepi filmet is ennél az alacsony hatótávolságú brainrotnál.

A Dear Santa egy pár éves internetes mém megfilmesítése: főhőse egy diszlexiás gyerek, Liam (Robert Timothy Smith), aki a Mikulás (Santa) helyett hibásan a Sátánnak címzi meg ajándékkérő levelét. A Sátán meg is érkezik az Egis Körmend színeiben pompázó Jack Black formájában, akit nem nagyon érdekel Liam listája. Ehelyett három kívánságot ajánl fel a gyereknek, természetesen a lelkéért cserébe. A duci, szemüveges, diszlexiás, általános iskolásnak pedig van mit kívánnia bőven.

Mi rosszabb? Ha a Mikulás helyett véletlenül a Sátánnak írsz levelet, vagy ha kiderül, hogy a Sátánt Jack Black játssza?

A Dear Santa egy diszlexiás gyerekről szól, aki véletlenül "Dear Satan" megszólítással kezdi karácsonyi levelét, és büntetésképp időt kell eltöltenie Jack Blackkel.

Tovább

Ez még a valódi sátánistáknak is gáz lenne

A “sátánista karácsonyi vígjáték” műfajának beindítását önmagában pozitív fejleményként lehetne értékelni, ha a Dumb és Dumber kiötlőinek legújabb alkotása nem lenne ilyen megúszós. Valahogy úgy érezzük, mintha a Sátán karaktere jobban illene egy magasabb korhatáros, kúrós-káromkodós, polgárpukkasztó vígjátékhoz, mint egy családi filmhez, ami nem is tudja elsütni a megtestesült gonosz koncepciójából jövő meredekebb poénokat. 

Jack Black karaktere kevésbé hat a Gonoszság Urának, mint zakkant nagypapának, akinek nincs jobb dolga, mint a saját unokáit cseszegetni.

Szerepe nagyjából abból áll, hogy kötözködik a film többi karakterével, vagy teljesen véletlenszerűen választott állathangokat hallat. Ez néha vicces, legtöbbször nem, a karakternek pedig még a komolyabb, lélekeladós szállal sem sikerül túl sok löketet és szubsztanciát adni. 

A produkciódizájn, a rendezés, az operatőri munka szóra sem érdemesek. A Liamet alakító Smith (aki amúgy a kék elefántgyereket játssza a Kóbor alakulatban) felnő a nem túl komoly feladathoz, bár elég nehéz szimpatizálni a karakterrel, akinek minden egyes kívánsága az elmekontrollról, vagy mások testének módosítgatásáról szól.

Azért nem minden teljesen élvezhetetlen a Dear Santában: Keegan Michael-Key például nem tud nem vicces lenni apró mellékszerepében, egy-két poén az ő jelenetein kívül is működik, a film pedig néha tényleg képes lenyűgözni minket azzal, hogy tematikailag mennyire egységesen rettenetes. Ezt nem máson, mint a tematikailag egységes rettenetek velünk élő védőszentje, Post Malone-on keresztül éri el: a film egy pontján azt várja el a nézőtől, hogy a legkúlabb dolognak tartsa a világon, hogy gyerekeket nézhet, akik a rapperrel közösen ugrálnak a színpadon annak koncertjén. Ezután pedig még a nosztalgiareceptorainkba is belerúg azzal, hogy a Rocksuli szép emlékét meggyalázva Jack Blacket is kiküldi melléjük bohóckodni, mi pedig nem tudunk másra gondolni:

Uram, segíts, ez a jelenet tényleg a Sátán műve!

(Post Malone keményvonalas rajongói talán megsértődnek a fenti eszmefuttatáson, de ezt a konfliktust nyugodt szívvel fel tudom vállalni.)

Pokolba vele!

Nem segít a helyzeten az olcsó, ezerszer látott és hallott melodráma sem, amellyel Liam szülei (Brianne Howey és Hayes MacArthur) kikerekítik a sztorit, valamint a film végi úgynevezett “csavar” sem. Ez inkább összezavarja, mint tisztázza a cselekményt, karaktert rombol, a fő sztoriszálra pedig antiklimaktikus, megúszós megoldást kínál – mondhatnánk úgy is, hogy satanas ex machina.

Mi mást lehet még utálni a Dear Santában? Ott van még a 11 éves korosztályba tartozó gyerekek ábrázolása, akik túl sokszor, túl zavaróan viselkednek úgy, mintha egy gimis, vagy egyetemen játszódó filmben lennének, és nem általánosban. Bulizni járnak, sörpongoznak, aktív párkapcsolati életet élnek – amikor pedig a cselekménynek úgy kényelmesebb, visszaváltanak sokkal gyerekesebb üzemmódba. 

A Sátán karakteréhez hasonlóan egyes viccek is –  amik ezek a fránya mai fiatalok túlérzékenységéről szólnak – könnyebben helyet találnának egy korhatáros vígjátékban: ebben az ártalmatlan, az alapötletéhez merészségben messze fel nem érő alkotásban teljesen hiteltelennek hatnak. A túlzott óvatoskodásból talán nem egy túlzottan óvatoskodó filmben kéne viccet csinálni, de több beszólásból – főleg a film eleje tájékán – azt lehet leszűrni, hogy ezt az alkotók nem nagyon értik.

Az önirónia és a tudatos történetmesélés hiánya azonban sehol máshol nem üt olyan nagyot (negatív értelemben), mint a film legvégén, amikor az első, szimplán gagyi csavarra a sztori rátesz egy másikat is, amely nemcsak gagyi, hanem szégyentelenül manipulatív és teljesen logikátlan is. Ha a Post Malone-os jeleneteknél még képesek is voltunk legalább kínunkban röhögni, itt már inkább csak a fogunkat csikorgatjuk arra a narratív pokolra, amit ránk szabadít a Dear Santa az ünnepek alkalmával. Sírva könyörgök, senki se rakjon ki sört és füves sütit Jack Blacknek, jobb lesz ez a karácsony nélküle.