Nagyon erősen indul, aztán ugyanúgy jár, mint a Netflix csomó másik sorozata: valahol középen elcsatangol a történet, és utána erőltetett menetben rántják össze a finálét.
A Netflix szinte bármelyik sorozatáról elmondhatjuk, hogy két epizódon múlik minden: vagy két résszel rövidebb, mint azt a történet megkívánná, vagy annyival hosszabb, így valami lötyögés lesz a vége. De általában jellemző, hogy elég sokszor rosszul mérik fel az alkotók az arányokat, és amit elkezdenek szépen felépíteni, túl aprólékosan, kényelmesen akár, azt fejvesztve igyekeznek minél gyorsabban lezárni.
Friss jelenség a podcastadaptáció, A 81-es számú archívum is egy közülük. A 2016-ban indult podcast története egyébként nagyjából ugyanaz, mint a sorozaté, csak a formátumhoz illően nem VHS-, hanem magnókazettákat katalogizál a főhős/elbeszélő.
A főszereplő, Daniel Turner (Mamoudou Athie) ugyanis ügyes filmrestaurátor, még a legreménytelenebb állapotban lévő filmszalagokat is képes megmenteni. Egy szép napon kap egy busásan jövedelmező megbízást egy titokzatos cég fejétől (Martin Donovan): tűzben megsérült VHS-kazettákat kellene ismét nézhetővé tenni, méghozzá az Isten háta mögött, egy erdő közepén álló betonépületben. A kazettákat egy egyetemista lány, Melody (Dina Shihabi) készítette a kilencvenes években, amikor egy egyetemi kutatásához beköltözött a New York-i Visser-házba, aminek múltjánál már csak a lakói baljósabbak. A srác elvállalja a feladatot, és
két fültisztítóval és egy olyan falapocskával, amit az orvos szokott ledugni a torkunkon, nézhetővé teszi a krumplivá olvadt kazettákat.
A found footage filmeknél tulajdonképpen ugyanúgy kell elfogadnunk a szabályokat, mint a klasszikus levélregényeknél, hiszen nyilvánvaló, hogy az ifjú Werther is magában és magának kínlódik, sehol egy Wilhelm, aki olykor-olykor válaszolna. Ezekben a horrorfilmekben is túl kell lépni azon a nyilvánvaló ökörségen, hogy mi a fenének kameráznak mindent, kivéve, amikor érdekes lenne, mert akkor általában csak foltokat, lábakat, eget és miegyebet látunk rázkódni, mert épp menekül az operatőr. A 81-es számú archívum is részben found footage, hiszen Daniellel együtt mi is végignézzük azokat a felvételeket, ugyanakkor Melody is teljes rangú főszereplő, hiszen a sorozat fele a felvételek rögzítése idején játszdóik.
Azaz: "kívülről" látjuk a későbbi found footage rögzítését, és ez olykor egyenesen nevetségesen életszerűtlen, mert Melody az istennek se tenné le a kameráját.
Privát beszélgetéseket vesz fel, amikor épp magányosan retteg valahol, akkor talán leteszi, de tovább megy a felvétel, amikor menekül, akkor is ott lóbálja a kezében, ide megy, oda megy vele, és senki nem szól rá, hogy ne told már a képembe, kapcsold ki rögvest, tűnjél elfele. Mindegy, ezen túl kell lenni, akinek nem megy, nézzen mást.
A sorozat első fele ugyanis remekül építkezik.
Tulajdonképpen még a második epizódban sincs róla fogalmunk, mi a csuda akar ez lenni, de olyan jól adagolják a rejtélyeket, olyan ügyesen húzzák a néző agyát, és olyan erős a hangulata ennek a valaminek, hogy botorság lenne félbehagyni. A Viser-ház lakói rettenetesen furák, némelyik kifejezetten félelmetes, és már az elejétől tudjuk, hogy valami nagy disznóság folyik az épület falai közt, de meg nem mondanánk, hogy merrefelé kanyarintják a történetet, ráadásul a két idősík olykor összeér. Aztán ahogy haladunk előre, jönnek és jönnek az újabb információk, számos rejtélyre fény derül, de közben belegabalyodnak olyan szálakba, amelyeknek nemhogy semmi funkciója, hanem értelme sincs – és ezeket valahol menet közben egyszerűen csak nyissz, elvágják, mint ha mi sem történt volna.
A legutolsó jelenet pedig teljesen légből kapott és különösen zavarbaejtő, bár talán ez csak egy egyszerű cliffhanger akar lenni egy esetleges második évadhoz.
Jaj, és van egy irgalmatlanul béna szörny is.
Mindezek ellenére, míg szét nem hullik, igen erős a sorozat. A hangulat kellőképpen feszült és baljós, a szereplők rokonszenvesek, a titkok felcsigáznak. De ezzel a két epizódos problémával most már tényleg illene kezdeni valamit.
(SPOILERES töprengés: valaki magyarázza el nekem, hogy bárki, aki valami démoni kultusz tagja, miért gondolja azt, hogy ha megidézik azt a valamit, akkor neki jó lesz? Nézzen már rá a bálványra, ami előtt hajbókol: EGY SZÖRNY! Miért hiszi azt, hogy ha megjelenik neki az ocsmány szörnyeteg, amit még konkrétan démonnak is neveznek, akkor onnantól kezdve az élete szép lesz és jó lesz? A világra szabadít valami pusztulatot, és akkor azt mondja, hogy jaj, de jó, végre leszakították az arcomat, milyen kellemes, erre vágytam mióta. Oké, a kultusz vezetője, meg még néhány alak biztosan nem százas, de a társaságban bizonytalanul hajbókoló embereknek még soha nem fordult meg a fejükben, hogy mi a francot keresnek ott?)
