Miért nézünk tévét, miért nézünk filmet, miért olvasunk könyveket? Azontúl, hogy (talán) nemesítik a lelket, pallérozzák az elmét és elhalmoznak tudással, egyszerűbb oka is van: hogy teljen az idő.

Giovanni Boccaccio nehezen meghatározható műfajú Dekameronjában – regényében, mesegyűjteményében –, egy kisebb társaság, hét nő és három férfi elhagyja Firenzét az 1348-as pestisjárvány idején, hogy megmeneküljenek a pusztító betegségtől, és hogy teljen az idő, történetekkel szórakoztatják egymást. De

nem a pestisről karattyolnak, inkább arról az életről, ami a járványt megelőzte: szerelmekről, csalódásokról, rászedésekről és bűntettekről, tréfákról, csínyekről.

S bár egész sok történet szól arról, ki hogy járt pórul, az egész könyv ekképp kezdődik:

„Emberség dolga szánakozni azokon, kiket balsors sújtott...”

Mindez nem jutna eszembe, ha nem készült volna új feldolgozás Boccaccio évszázados remekéből. Több mint ötven éve Pier Paolo Pasolini elkészítette a filmváltozatot (amelyet a másik két nagy mesegyűjtemény, a Canterbury mesék és az Ezeregyéjszaka feldolgozásaival együtt Az Élet trilógiájának nevezett), de míg az olasz rendező kísérleti módszerekkel, amatőr színészekkel forgatott, addig a nyolcrészes sorozat vérprofi kosztümös darab a Netflixen. Az is árulkodó különbség, hogy Pasolini baloldali meggyőződésből a szegénylegényekről és -leányokról szóló sztorikat részesítette előnyben, itt, a Netflixen meg a nemesifjak életét kukkoljuk.

Boccaccio művének vonzerejét példátlan merészsége adta.

Még a mai olvasókat is meglepheti, mennyire nyíltan beszél a női szexualitásról: az egyik nap két szolga, egy fiú és egy lány összeveszik azon, hogy a nők vajon szűzek maradnak-e az esküvőjük napjáig. A lány kijelenti, hogy ő még nem találkozott olyannal, aki igen. Egy másik sztoriban egy fiatal paraszt kitalálja, hogy süketnémának tetteti magát, úgy férkőzik majd a helyi apácák kegyeibe. „Jézus menyasszonyai” azonban, mivel úgy ítélik, a férfi még véletlenül sem tudja elárulni őket, olyan sűrűn veszik igénybe szerencsétlent, hogy végül kvótát és menetrendet kell alkotniuk a légyottokra. Hogy mi a történet tanulsága? Nem sok, hacsak nem az, hogy Boccacccio kicsit sem volt elfogult az egyházzal szemben. Nem véletlenül került a Dekameron a tiltott könyvek listájára 1559-ben.

Ezek a történetek azért igazán izgalmasak, mert pusztán történetek: azt is látjuk, hogyan kavarja és izgatja fel, hogyan billenti ki a tíz firenzei nemesifjút és hölgyet a komfortzónájából. Ahogy négy évvel ezelőtt a koronavírus idején mi, úgy ők is szeretnének megállni, újragondolni társadalmi viszonyaikat, hétköznapjaikat – hátha valamit máshogy lehetne csinálni. (Az más kérdés, hogy vajon sikerült-e. Nem úgy tűnik.)

Ez a kerettörténet sajnos hiányzik a Netflix sorozatából – igaz, aligha lehet már igazán kibillenteni a mai nézőt a komfortzónájából úgy, ahogy egy 14. századi olvasót. Kathleen Jordan, a sorozat rendezője azt követi, mi történik a főhősökkel a villában, miközben kettejük, Pampinea és Don Leonardo házasságra készülnek. A fiatalok között szövődő történet sokszor tragikus, komikus, fatalista, egyenesen vígjátékba illő vagy vulgáris – de sosem unalmas. Feltéve, hogy a néző szereti a kosztümös, agyonsminkelt szereplőket foglalkoztató filmeket. És a fekete humort.

Nem véletlenül hasonlították a Dekameront a Fehér lótuszhoz: mindkettő zárt „mikrovilágban” játszódik, láthatóan humorosan áll hozzá a világunkat meghatározó osztályellentétekhez, és nincs híján az abszurd fordulatoknak.

Annyi fenntartásunk azért hadd legyen, hogy ez nem valódi Boccaccio-adaptáció. Egyrészt, egy 14. századi regényt nem lehet anélkül olvasni, hogy az ember ne lenne tisztában azzal, mennyi idő telt el a megjelenés óta. Meg hát, hiába vádolják azzal a Netflixet, hogy átmossa a nézői agyát – például „szörnyűséges” módon fekete karakterekkel – nehéz elképzelni ma olyan szabadszájú és tabudöntő megjelenést, ami egykor Boccaccio műve volt.

A Dekameron egyedülállósága ugyanis nem csak abban állt, hogy átlépett társadalmi vagy szexuális határokon. Inkább abban, hogy

megjelenítette azt a szépséget a gyakran megnyerő, máskor esendő  hétköznapokban, amelyeket addig az egyház magának – saját iniciálékkal, liliomokkal díszített kódexeinek – sajátított ki.

Hogy mi lenne hasonló a mai, kontentbőségben és figyelemzavarban szenvedő korunkban, amikor az időnkért techcégek sora áll sorba? Biztos nem egy Netflix-sorozat, ámbár addig ez is megteszi. Csakis azért, hogy teljen az idő.